Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVIII. FEJEZET. A kisded Jézus látogatása

ruháját . . . Alig érintette Antal atya köntöse a lelki beteg ember testét, azonnal elszállott szívéből minden aggodalom és bánat. A testvér elhallgat . . . Maga elé bámul . . . — És azután a többi ... A sok halott, akit föltámasztott . . . — Beszélj el egy ilyen esetet kérlek . . . kérleli a grófnő, akinek az arca egészen kipirul a nagy izgalomban. — Akár kettőt is. Mind a kettő Limousinben történt. Magam vagyok rá a tanú, hogy igaz. Volt egy asszony a városban, aki mindig szorgalmasan eljárogatott Antal atya prédikációira. Egyszer mikor egy szentbeszédről hazamegy, — gondold csak el nemes úrhölgy, — halva találja kis fiát. Majd megőrül fájdalmában ; tördeli kezét, sír jajveszékel . . . Hová menjen, mit csináljon? ... Ki segít rajta nagy bánatában. Fut vissza Antal atyához. — Atyám, atyám, nézd: mialatt téged hallgattalak a templomban, kicsi fiam meghalt. Segíts rajtam . . . Légy részvéttel a szegény anya iránt, ki legdrágább kincsét elvesztette . . . Antal atya meg sem lepődött ezen a kérésen. Mintha a legtermészetesebb dologról lenne szó, csak annyit mondott az asszonynak egész csendesen. — Menj haza, Isten meghallgatja kérésedet. Az asszony hazaszalad és a kis fiát ott találja az udvaron, amint vígan játszik holmi színes kavicsokkal . . . — Testvér igaz ez? — kérdi a gróf, aki szinte remeg a felindulástól.