Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVIII. FEJEZET. A kisded Jézus látogatása

— Képzelem, hogy örültek a bencések Antai atya látogatásának. •— Örülni örültek, de egyúttal sajnálták is szegényt, mert meglehetős rosszúl volt. — Antal atya azt mondta, hogy csak egy kis múló baj volt . . . — Múló, múló, hát persze, hiszen elmúlt, de bizony én már nem igen hittem, hogy valaha elérjünk Brivébe. — Ne mondd 1 Szegény atya. Az Isten óvja meg minden bajtól. — Hát bizony én is ezért imádkozom minden nap. Igen nagy veszteség volna ránk nézve, ha magához szólítaná az Ur . . . Ilyen szónok nem akad még egy az egész rendben. — Testvérem, — hajol a fráter felé a gróf halk suttogással, — igaz amit az emberek beszélnek, hogy Antal atya a halottakat is föltámasztja? — Hogy feltámasztja-e? Uram, én tudnék neked olyan dolgokat beszélni, hogy szemed szád eláll tőle... — Testvér mesélj, — könyörög a grófné is

r akire már rég átszállott férjének örömteli izgalma. — Nem tudom, nem haragszik-e meg érte Antal atya. Nem igen szereti, ha ezekről a dolgokról beszélnek. — Óh, mondhatod egész bátran, Antal atya eddig már biztosan mélyen alszik ... De ülj le testvérem, hiszen kifáradhattál te is. — Óh én nem vagyok fáradt; lent a faluban kipihentem magamat, felel a testvér, mialatt letelepszik egy alacsony székre. — Ugy bizony uram, hogy mindjárt a legutolsón kezdjem, amint mondtam, ott vagyunk Solignacban. Mindenki örül nekünk, mindenki