Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

I. FEJEZET. A forli káptalan

A püspök mosolyogva fordul! a fehértaláros szerzetesek felé, akik azonban bevallották, hogy noha igen megtisztelő rájuk nézve ez a felszólítás, mégsem tehetnek neki eleget, mert nem készültek erre a kitüntetésre . . . A püspök most már várakozásteljesen nézett Grácián atyára. A jó provinciális zavarban volt. Az egyházfő kívánságát teljesíteni kell ! De kit jelöljön ki a szónoklásra? A forli atyák összenéztek. Biztosra vették, hogy most rajtuk a sor. A szónoklásra kiszemelt testvér kissé izgatottan igazgatta a kordáját és nagyhirtelen mégegyszer végiggondolta beszéde menetét. Az egész zárda dicsősége lesz, ha prédikációja megnyeri a püspök tetszését . . . Grácián atya azonban keresztülhúzta számításukat. Olyat tett, ami eszébe se jutott volna senkinek. Kezének egy intésével magához szólította Antal atyát és megparancsolta neki, hogy prédikáljon a jelenlevőknek a papi hivatás méltóságáról. A forliak álla leesett az ijedtségtől. Mi lesz most? Mit akar Grácián atya? Nem tudja talán, hogy a legfiatalabb fráter is szemmelláthatólag több szónoki tehetséggel rendelkezik, mint ez a kissé gyámoltalannak látszó sápadtarcu fiatal pap ? . . . Az atyák homlokán kiütközött a hidegveriték. Micsoda felsülés! A gyönyörű ünnep koronája hatalmas kudarc lesz és még hozzá a püspök előtt ... De nem tehettek semmit a provinciális parancsa ellen. Grácián atya maga sem tudta, hogy milyen eredménye lesz ennek a hirtelen jött elhatározásnak. Igaz, hogy az ő éber tekintete már régen észrevette