Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVII. FEJEZET. Az apostoli hithirdető

dést. Elég volt belenéznie az Antal atya szép, szelíd szemeibe, hogy ajka megnyíljék és halkan, töredezve elpanaszolja bánatát. Akkor a szent, finom fehér kezével kinyitotta az ifjú ajkait és reálehelt e szavakkal : vedd a Szentlelket ! Pierre testvér abban a percben megszabadult minden kísértéstől. Egész életében megőrizte az áldott óra emlékét, mikor Antal atya hófehér lelkének szent tüzét lelkébe lehelte. Buzgó szerzetes lett belőle és a szentség hírében halt meg. Antal atya azonban nemcsak saját rendi testvéreihez volt ilyen könyörületes. Irgalmas szíve mindenkin megesett, aki segítségért menekült hozzá. Limogesben lakott egy jámbor asszony, aki szívesen eljárogatott a kisebb testvérek templomába s ha imáival elkészült és még volt rá ideje, segített az egyházi ruhák javításában, vagy dolgozott a kertben és más hasonló munkával segített a testvéreknek. Egyszer valami bevásárlást akart elintézni számukra, ami jóval hosszabb időbe került, mint hitte volna, úgy hogy bizony már bealkonyodott, mire hazakerült. Férje már régen várta és nagy haraggal támadt reá, hogy hol járt ilyen sokáig. Az asszonyka megmondta, hogy a testvérek számára végzett egy kis bevásárlást. A haragos férj azonban nem hitt neki. Mivel az asszonyka fiatal és nagyon csinos volt, azzal gyanúsította, hogy nem jó úton járt. Szegény hasztalan bizonygatta, hogy egészen Istennek tetsző módon töltötte el idejét; a férjet annyira elvakította a féltékenység, hogy kegyetlenül megverte feleségét és közben szép hosszú haját kitépte. Akkoriban a legnagyobb megalázás volt egy nőre, ha nem volt haja, mert csak