Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVII. FEJEZET. Az apostoli hithirdető

léka a poriadás és enyészet martaléka legyen? Ez a kristálytiszta edény, mely az édes Üdvözítő drága testét magába zárta . . . Hogyan taníthatna ilyet az Egyház ? Antal atya szíve összeszorul. Oda van a nap öröme ... Az édes Anya dicsőségét ünneplő, szerető gyermek egyszerre a kétely sötét kísértetével áll szemben .. . Micsoda súlyos kijelentés. „Az egyház ilyen kétes dolgokban nem nyilatkozik! ..." Ha ebben a kézzelfogható természetes és magától érthető igazságban nem lehet hinni, hát akkor hogyan lehetne hinni a többiekben? ... És most le kell mennie a kórusra . . . A testvérekkel együtt el kell mondania a zsolozsmát . . . Hangosan kell kiejtenie ezeket a szörnyű szavakat . . , Hallják majd a klerikusok is. Fiatal, kiforratlan lelkükben micsoda rombolást visz majd végbe ez a mondat : az egyház nem nyilatkozik az ilyen kTétes dolgokban . . . Antal atya felugrik. Nem, ezt nem engedi meg, hogy mennyei Anyját ilyen keményen megsértsék. Ügy érzi, hogy meg kell vigasztalni Szűz Máriát ezért a megbántásért . . . Bensőséges hangon suttogja: — Anyám, ha mindenki kétesnek tartaná is a te mennybemeneteledet, én mindig hiszek benne . . . Hirtelen ragyogó fény tölti be a szobát és a bámuló Antal atya szemei előtt megjelenik a szent Szűz bájos alakja. — Fiam, — mondja az égi jelenés jóságos hangon — légy meggyőződve róla, hogy ez a test, mely az emberré lett Ige élő frigyszekrénye, nem lett az enyészet martaléka. Halála után harmadnapra felvitték az angyalok a Fiüisten jobbjára, hol most mindörökké uralkodik.