Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVI. FEJEZET. Az igazság mestere

— Mártírhalált halni a hitért? Minden gondom nagyobb annál, hogy mi van a hittel ... És még hozzá meghalni holmi rögeszméért ! Nem barátocskám ! Nagyon tévedsz. Hát csak tartsd meg magadnak a tiszteletedet, én nem kérek belőle. Vagy talán azt gondolod, hogy én sokat törődöm azzal a valamivel, amit ti léleknek mondotok, de amitől nem is lehet tudni, hogy egyáltalán van-e? Az ilyen csak neked való, te szegény bolond barát . . . Szánakozó mosollyal méri végig Antal atyát, azután elsiet. De Antal atya szavai nem mennek ki a fejéből. Egyre fülében cseng a különös jóslat és nem tud tőle szabadulni. Lelke nyugalmát elveszti, töprengve, szórakozottan újra és újra végig kell gondolnia az Antal atya és közte lejátszódott furcsa jelenetet. Hiába gúnyolja saját magát, hiába keres száz meg száz megnyugtató gondolatot. Késő éjszakáig álmatlanul forgolódik fekvőhelyén. — Én és vértanú! Micsoda őrült gondolat . . . És ez a barát is bolond ... De milyen tisztelettel beszélt velem. Egyáltalán nem sértődött meg az én durvaságom miatt . . . Ugy látszik, igen nagyra becsülheti a mártírhalált. Az igaz, hogy ha van. túlvilág, akkor a vértanúság valóban megbecsülendő dolog . . . Ha van túlvilág! De nincs! És akkor igazán nem érdemes szenvedni . . . Ez a gondolat azonban még mindig nem nyugtatja meg. — Hogyan lehet hát mégis, — fűzi tovább az önmagával folytatott vitát, — hogy lehet mégis, hogy annyi ember hisz a túlvilágban ... És be kell vallani, hogy nem csak ügyefogyott öreg emberek és babonás