Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XV. FEJEZET. Franciaországban

Bemegy a cellájába . . . Leroskad az imazsámolyra. Lelkéből feltör a remegő sóhaj. Hát ermek is meg kellett történnie . . . Erre soha sem gondolt, noha vette észre, hogy ez a szerencsétlen fia egy idő óta megváltozott. Komor, szótlan, kelletlen volt. Valami vajúdott benne. S ő egyre várta, hogy majd eljön hozzá, úgy mint a többiek és elmondja, hogy mi bántja. Óh, hogy megvigasztalta, megerősítette volna ... S ehelyett elmegy ... és meglopja azt, aki atyja helyett atyja volt Telnek az órák . . . Künn szakad a zápor, hideg szél cibálja a fák fiatal lombját . . . Múlnak az órák . . . Dereng a hajnal ... és Antal atya még egyre imádkozik. Nehéz harcot vív az ifjú lelkéért. — Én jó Istenem, rám biztad ezt a gyermeket . . . óh mondd, tán nem vigyáztam rá eleget? . . . Kérlek, kérlek, add vissza nekem . . . Dereng a hajnal és Antal atya sápadt homlokát a kezére hajtva, még egyre imádkozik . . . Gyors lépések zaja téríti magához ... Az ajtó feltárul és egy talpig lucskos, sáros alak ront be a cellába . . . Keserves zokogással borúi Antal atya lábaihoz. — Atyám, atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen . . . bocsáss meg nekem . . . — Fiam ! elveszett juhocskám, — tör ki Antal atyából az öröm. — Hát megjöttél, hát itt vagy újra .. . Áldassék az irgalmas Isten ... No ne sírj jó gyermekem . . . nincs semmi baj, hisz itt vagy újra . . _ Az Isten megbocsájt... Ne félj 1 De a fiú csak remeg . . . Dadogva, elcsukló hangon kezd beszélni.