Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XV. FEJEZET. Franciaországban

Antal atyának egész nap nem megy ki a fejéből ez a dolog. Egyre világosabban látja, hogy a házfőnök aggodalma nem alaptalan . . . Alig várja az estét. Mindenáron segíteni akar szegény testvérein. Mikor azután a nap utolsó sugarai is eltűnnek a hegyek mögött és a békák újból rázendítenek hangos dalukra, lesiet a mocsár partjára. — Istenem segíts meg, hiszen még soha sem hagytál el, — sóhajtja — azután odahajol a zúgó sás fölé és hangosan kiáltja: — Testvéreim, békák, a hatalmas Isten nevében, Kitől hangotokat kaptátok, parancsolom nektek, hogy ne zavarjátok testvéreim nyugalmát. Ettől a naptól kezdve a békák vígan kuruttyolnak egész nap, de mihelyt az alkony beáll, mélységes csend borul a mocsárra és egyetlen hang sem zavarja meg a testvérek nyugalmát . . . Az egész zárda élvezi a csodamódon kapott éjjeli nyugalmát, csak épen Antal atya, — akinek az éjszakai csendet köszönhetik — nem igen veszi ki részét belőle. Egyik éjszakát a másik után tölti ébren, asztala mellett ülve, hogy szónoklataira készüljön. Itt van a nagyböjt s neki minden nap prédikálnia kell. Még szerencse, hogy megőrizte S. Paolóban készített följegyzéseit, elmélkedéseit, melyek már magukban kész prédikációk és így mégis könnyebb összeválogatnia az anyagot sorozatos előadásához. Mióta Montpellierben van, azóta is szépen gyarapodtak elmélkedései, úgyhogy a S. Paolóból magával hozott kis füzet már tekintélyes könyvvé növekedett. Ez a könyv valóságos híressége a zárdának s akadt már nem egy tudós pap, aki nehéz aranyakat kínált érte ; Antal atya azonban féltve őrzi