Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

I. FEJEZET. A forli káptalan

— Az Isten kegyelméből szeretetben és megelégedetten élünk. És te atyám, — ha nem veszed szerénytelenségnek kérdésemet, — hol jártál, mióta utoljára láttunk? — Az egész nagyböjtben úton voltam, hogy elvégezzem az előírt évi vizitációt. — De hiszen ez igen fáradságos munka lehetett, — szörnyűködött a quardián, — úgy tudom, a mi provinciánk a legnépesebb. —• Isten segítségével ennél még sokkal nagyobb fáradságot is elviselünk, — mondta a provinciális változatlan mosolyával, — hanem azért most néhány/ napig megpihenek itt nálatok . . . Örömmel tapasztaltam utamban, hogy kis rendünk szépen fejlődik . . . — És most honnét jössz atyám? — érdeklődött tovább a quardián. — As. paolobeli remeteségből. — Ezt a fiatal atyát is onnét hoztad magaddal? — kérdezte a házfőnök, suttogóra fogva a hangját* A provinciális az asztal vége felé nézett, ahol a laikus testvérek között szerényen meghúzódva üldögélt az ő fiatal védence. Igen, — bólintott, — onnét hoztam magammal. Egy ideig szótlanul nézett a semmibe, azután csendesen hozzátette : — Nagyon szerény és alázatos lélek. S. Paoloban úgy él a fráterek között, mintha nem is fölszentelt pap, hanem az utolsó szolga lenne. Mindig a legalantasabb munkát végzi. Kiszolgálja a testvéreket, megmossa lábukat, segít a főzésben ... A kápolnát is ö takarítja... Amellett mindig szótlan és szerény ... — No, ami azt illeti, sok mondanivalója nem is