Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XII. FEJEZET. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik

ezelőtt ugyanilyen határtalan íájdalommal és ugyanilyen kétségbeesetten merész reménységgel borult a Mester lábai elé Naim város kapájában . . . Halálos esend borúi a templomra. Antal atya összekulcsolt kezére hajtja az arcát. . . Örökkévalóságnak tetsző pillanatok múlnak el így. Akkor Antal atya felemeli a fejét . . . Arcán megilletődött komolyság. Kezét a halott fölé nyújtja és lassan, messzecsengő hangon szól: A megfeszített Megváltó nevében mondom neked ifjú, kelj fel! Merész szavai szinte megbénítják a jelenlevők szívét ... Mi lesz most? . . . Hát még a halál is engedelmeskeskedni fog a szent embernek ? Azok, akiket nem a hit, hanem az ellenséges kíváncsiság vezetett a templomba, rémülten látják, hogy hogyan mozdul meg a halott ifjú alakja, hogyan dobja félre a testét takaró leplet és felül a hordágyon. Azután a csodálkozó kiáltások között a gyengeség legkisebb jele nélkül felugrik és a boldogságában zokogó anya karjai közé veti magát. A híveken úrrá lesz a rajongó lelkesedés. Ott tolonganak valamennyien a szószék körül, nem tudva, hogy kit bámuljanak jobban, azt-e, aki most tért vissza a halál birodalmából, vagy azt, aki életre szólította őt az enyészet küszöbéről . . . Sírva, hálálkodva veszik körül Antal atyát, csókjaikkal borítják kezét, csuhája szegélyét . . . úgyszólván a csodával határos már az is, hogy épségben jut ki azon a napon a templomból . . . Mikor pár nap múlva Antal atya búcsút vesz Vercellitől, a megtért bűnösök és eretnekek százainak áldása kíséri útján . . .