Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XII. FEJEZET. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik

fölfúvalkodottak és elvakítja őket a maguk kevéske tudása. Ahhoz nem elég értelmesek és tanultak, hogy meg lehetne nekik magyarázni, hogy hamis úton járnak, mert már teljesen belezavarodtak a tévtanítók agyafúrt magyarázgatásaiba ... Az én erőm nem elegséges, hogy megküzdjek ezekkel a báránybőrbe bújt farkasokkal ... Én már csak imádkozni tudok értük, de biztosan hiszem, hogy Isten nem hagy el azért bennünket és ha nem engem, hát mást fog majd felhasználni megtérítésükre. Mert hidd meg a lelkek azért jók, de hát kemény próbának vannak kitéve és így bizony egyik, másik elbukik ... de a jóságos Isten majd talpra állítja őket. . . Talán az én gyengeségem is oka volt, hogy eddig nem tudtunk megszabadulni az eretnekektől. A jó Isten tudja, hogy én mindent elkövettem ami tőlem telt, ő látja igyekezetemet és biztosan megmenti az én jó népemet. Antal atya csodálkozó gyönyörűséggel néz az apát arcára. Micsoda hit, micsoda bizalom, annyi csalódás, annyi kudarc után. Három év fáradságos munkájának a legkisebb gyümölcsét sem látja és még sem fél, nem aggódik ... Az Isten segít, csak bízni kell benne. Ha ma,nem, hát holnap. Ha nem én általam, hát más által. Micsoda nagylelkű szerénység. Nem néz féltékenykedve a fiatal szerzetesre, hogy ö talán többet fog elérni, hogy talán népszerűbb lesz a hívek között. Csak egy gondja van : a lelkek megmentése. Mindegy, kié lesz az érdem, a dicsőség . . . Tomaso Gallo és Antal atya még ezen az első estén jóbarátok lesznek. A fiatal szerzetes bámulva látja az apát nagy tudását, amely oly különösen olvad össze azzal a határtalan egyszerűséggel, amely talán 9