Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XII. FEJEZET. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik

volt az a tudatlan egyszerű szerzetes, amilyennek most látszani szeretne. Pár nap múlva Antal atya társaival együtt megérkezik a Sz. Pál remeteségbe és ettől kezdve hűséges társa a testvéreknek. Nemcsak szorosan vett kötelességeit teljesíti, hanem részt kér magának minden munkából. Elvégzi a legalacsonyabb munkákat is, szívesen segít a testvéreknek mindenben, sőt szinte még kiszolgálja őket, mintha nem elöljárójuk volna, hanem a legutolsó személyiség a zárdában. Ha napi munkáját elvégezte, visszavonul a szűk kis barlangjába és ott imával, elmélkedéssel tölti az időt. Vagy pedig kiül a barlang elé egy kőre és írogat ... A tudós ágostonrendi kanonok a kisebb testvérek csuhájában sem tagadja meg magát. Mialatt elmélkedve olvassa Dávid király zsoltárait, ezer meg ezer szép gondolat ragadja meg lelkét és ellenállhatatlan vágy fogja el hogy ezeket a gondolatokat megőrizze ... S mialatt a kis pergament füzetben rendben sorakoznak egymás mellé a szép, gondosan írt betűk, arra gondol, hogy talán nein egy szónok akad, aki ezeket a gondolatokat, fejtegetéseket jól fel tudja majd használni prédikációiban. Antal atya csak akkor hagyja el magányos barlangját, mikor a közös ima, vagy a lelki beszélgetés ideje következik. Ezeken pontosan megjelenik, amint azt a regula előírja. A Sz. Pál magányos remetéjének élete azonban korántsem olyan nyugodt, szélcsendben némán elterülő víztükör, mint amilyennek látszik. A sima, mozdulatlanság leple alatt néha hatalmas viharok dúlnak. A sátán nem nézheti tétlenül, hogy hogyan emelkedik