Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)
XI. FEJEZET. Misztikus Umbria
XI. FEJEZET. Misztikus Umbria. Hosszú az út Calabriától Umbriáig. Hosszú és fárasztó, különösen az olyan embernek, aki még csak nem rég épült fel súlyos betegségéből ... De a lélek vágya legyőzi a nehézségeket és eltünteti a távolságokat. A feledés pora rég belepte Antal atya és Fülöp testvér lábanyomát . . . Senki se tudja, hogy milyen uton igyekeztek Umbria felé. Az uton kiállott nélkülözéseiknek, szenvedéseiknek nem volt más tanúja, csak a rengeteg dalos madarai és a bércfokon tanyázó zergék ... A két vándor nem keresi az emberlakta vidéket, csak mennek-mennek, amerre a legrövidebb az út . . . Hajtja őket a vágy, hívja őket a szeretet . . . Zord hegyi ösvények, mosolygó völgyek, tajtékzó zuhatagok, lágyan csobogó folyók maradnak mögöttük . . . És ők mennek, mennek . . . Mint egykor a napkeleti bölcsek, kik elhagyták otthonukat, hogy kövessék a csillagot, mely az isteni Gyermek jászolához vezette őket, úgy megy a két vándor is. Vezeti őket a szívükben égő láng . . . vezeti őket a Szegénykéhez a Madonna Poverta jegyeséhez . . . Harmatos hajnalokon, forró délidőn, biborsugáros alkonyatban csak mennek, mennek kitartón, fáradhatatlanul. Csak rövid éjjeli pihenőket tartanak . . . mert sürget az idő, közel a pünkösd s a Szegényke akkorra minden fiát odavárja Porciunkulára . . .