P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

Cellánk nem a kényelem helye. Semmi sincs abban, ami elpuhuliságra vezethetne. Különben is a kemény szalmazsákot puhává, a pokrócot cseh lúdtollal töltött dunyhánál melegebbé teszi a napi teendőkben elfáradt és megedzett test. És nyugodtan alszol. Betörő ilyen koldustanyára még véletlenül sem téved. A reggeli kopogásra megszokott azonnali felkeléssel egyszersmindenkorra elvágod az elpuhultságra vezető renyhe nyújtózkodás lehetőségét. S miként este a vizzel telt lavór fenekét lábaddal igyekszed kitapogatni, úgy reggel derékig mosakszol meg a forrásnyujtotta jó hideg vízzel. Mi évszázadok óta „kneipolunk," annál is inkább, mert rendalapítónk oly édesdeden tudott víz-nővéréről dalolni: Áldott légy L'runk víz hugunkért, Olyan nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos. (Sik fordifása.) Mily hamar leszel így egész emberré, és tudsz a kóruson könnyedén, kipihent lélekkel a reggeli ima és elmélkedés szárnyain Istenhez emelkedni. Cellád: édes otthonod. A reggeli ájtatosság után magad igyekezzél azzá tenni. Tisztává, rendessé, gondozottá, vonzóvá. Nőjj hozzá e kis hajlékhoz. Legyen az szerzetesi életed melegágya; fejlődésed, küzdelmeid, győzelmeid és boldogságod mindenkori tanuja. Az ablakod alatt álló örökké zöld fenyő, örökös tavaszt lásson abban a cellában.