P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

sugara melengette s pacsirta szállott el fölötte. Kívánkozott a dohos padlásról isten kék ege alá. Mennyire örült, mikor a gazda szép őszi napon kivitte a mezőre s a hantok közé jutva, világosságot, szabadságot élvezhetett. Azonban csakhamar beborult, s jött a csúnya, ködös ősz. A hideg eső mindjobban beszivárgott tagjaiba. Nagy nekibusulásában átengedte magát a feloszlás keservesnek látszó sorsának. A télapó borított föléje fehér szemfödőt. Pedig mégsem a halál, hanem az élet angyala szállt el fölötte. A fehér lepel hályogként esett le szeméről. A közelgő tavasszal, napsugár melengetése s lágy fuvalom babusgatása közben új életre, százszoros életre támadt . . . A kolostor lakójára is ránehezedhetik a nyomasztó, ködös őszi hangulat, s átéli a búzaszem szétmállásának keserveit. Az ilyen szerzetes hasonlít a gyümölcsfához, melyet átültettek: mig gyökerei az új talajt meg nem szokták, lekonyul, senyved. A szerzetes is különféle lelki nehézségeken megy keresztül. De ha ezeket kiállotta s közben a szenvedések, megpróbáltatások eresztékeibe mélyen engedte gyökereit, sokkal erősebb lesz élete és a szerzetesi örömélet-fáján sokkal dúsabb a termése. Miben áll ez a lelki-átalakulás ? P. Fábián, a Tirolból származó albáni misszionárius írja naplójegyzeteiben:

1) „Különös jószág az a sziv. Az emberek, kik közé a Gondviselés szólított, valósággal csü

ngnek rajtam. Mégis néha-néha, Franzisci Glöcklein 1927.