P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

az egyházi rangfokozatok létráján a püspöki méltóság magasságáig emelkedett, ingerkedtek édesanyjával : „Lássa mama, jó volt, hogy fia világi papnak ment. Püspök lett belőle." De az édesanya kitartott régi felfogása mellett. „Hiszen szép, szép, — mondotta, de ha barát lett volna belőle, most már gyöngyösi quardián lehetne !" Az akkori időben forgott közszájon a mondás : „Szerencsés anya az, akinek pap fia van ; de akinek szerzetes fia van, az boldog anya." Ugyancsak Gyöngyösön történt. A rend főelőljárójának kiküldötte érkezett meg a rendtartomány látogatására. Az előírásnak megfelelően fogadtuk a vizitátor atyát. A templom megtelt a terciáriusok és hívek sokaságával. Lélekemelő a szertatás. A messzeföldről jött előljáró egyenkint békecsókot ad a testvéreknek. A szekrestyében a terciáriusok üdvözölték a rendi kiküldöttet. Ekkor közelebb és közelebb érkőzött egy patai nénike, megsimogatta egyik klerikus habitusát, miközben sóhajtotta: „Istenem, hiszen ezek nem is emberek, hanem angyalok!" — Naiv túlzás. A kolostor lakói nem angyalok. Nem azok akkor sem, ha a széles fátyol, vagy a szélben libegő köpenyeg a félhomályban szárnynak látszik is. Biz' emberek ők mindannyian, gyarló emberek, Ádám és Éva gyermekei, de akik Isten kegyelmével a legnagyobb győzelmet aratták, — a győzelmet önmaguk felett; akik Istennek — hálából — a legértékesebbet adták, amijök volt: önmagukat!