P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

rabja lenni? úrnak-e? földbirtoknak-e? pénznek-e ? asszonynak-e ? vagy jóságos Istennek ?"*) Minden ember rabja valaminek. A leggyalázatosabb rabság, a bűnnek rabsága. Ki a bűnt cselekszi, rabja a bűnnek — mondja az írás. Az Istennek való szolgálat azonban nem szolgálat, hanem uralkodás: „Deo servire, regnare est — Istennek szolgálni annyi, mint uralkodni." A bűn fölötti győzelem úrrá tesz. Ez az Istennek való átadás az embernek királyi öntudatot ad. A szerzetesnek épp ezt a boldog lelkiállapotot kell átélnie. Hivatva vagy a szebb életre, az Istennel való szent egyesülésre. Az Úrnak adtad magad. Azért kell is, hogy az Úréi legyenek gondolataid, szavaid, tetteid. Kell, hogy életed Isten dicsőségét mozdítsa elő. Az Úr Jézussal kell mondanod : „Nem keresem a magam dicsőségét, hanem azét, aki engem küldött." És keresztelő szent Jánossal vallanod : „Neki (Krisztusnak) növekednie kell, nekem kisebbednem." Aki magát keresi ; akinél Isten, egyház, lelkek, rend, közösség háttérbe szorul, az nagyon szánandó ember. Koldus, kinek semmije sincs az örökkévalóság számára. Saját önző céljait és nem Isten dicsőségét szolgálja: a) Aki a munkában a könnyebbet keresi, ruhában a kényelmesebbet, ételben a jobbat, b) Aki elkeseredik, ha munkáját nem koronázza siker, c) Aki csupán olyasmit tesz Gárdonyi 128.-130.