Dr. Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig (Budapest 1924)

IV. könyv. A ladislaita-ferenczrendűek

bekövezkeztéig mindakét házat meg kell tartani, mert nem lehetett tudni, melyiket tudják majd rendes kolostorrá felépíteni. A külvárosban levő házba azonban a hajdúk és huszárok szállásolták be magukat, azért kérték a várparancsnokot, hogy azokat távolítsa el onnét.

1 Folyamodtak a királyhoz is, hogy e házak birtokában erősítse meg őket. Ezt megnyerték 1688. április 4-én. Lazari Antal 1689-iki döntésének megokolásában már erre hivatkozott s Pécset a ladislaitáknak ítélte.

2 Az 1695-iki összeíró bizottság úgy találta, hogy a pécsi székháznak van egy szölleje, néhány-darab szántóföldje és szarvasmarhája. A töröktől romlott, égett állapotban visszahagyott templomot akkorára már helyreállították és nagy lelki haszonnal fáradoztak itt az Úr szöllejében.

3 Azonban a külvárosban lefoglalt házat Vecchi Gábor parancsnok elvette tőlük és nem adta vissza. Ellenben a megmaradt földek és szöllő birtokában a budai kamara igazgatója, Kurz János 1698. decz. 7-én megerősítette őket.

4 1697-ben Pintarics Mihály volt itt az előljáró és Barnics Márk volt a társa. Ezeket küldötte a provinciális a pécsi püspök elé, hogy a bosnyák ferenczrendüek térfoglalása ellen tiltakozzanak.

5 Eljött azután a borzasztó vérengzés napja, 1704. márczius 26-ika 1 A szerbek iszonyú dühvel támadtak a védtelen lakosokra. A lakosok egy része a ferenczrendüek egyházába menekült. Idefutottak a székház otthon levő tagjai is : Fábiáncsics Pál, helyettes guardián, Krapinai Joachim és a Segösdröl idemenekült Mészár Pál. Mind a hármat ott vágták le az oltár előtt, a kolostort és egyházat pedig mindenből kifosztották.

6 Remetinecz. Mint a mariánusok történetében előadtuk, a gróf Erdődy család alapítása. Midőn a ladislaiták 1654-ben, Vlanka Ferencz guardiánsága idejében megkapták, már jóformán készen volt az 1 U. o. 2 Ladislaiták levéltára. Ladula. V.—Z. 3 U. o. * U. o. Ladula. Tabulae. 5 U. o. Lad. V.-Z. 6 Koller: História episcopatus Quinquaecclesiensis. VII. 204—207.