P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül

némelyek előtt vallásos jellegűnek tűnt fel. Pascoli, akit éppen azon a nyáron koszorúztak meg, hallotta és magasztalta őt és talán attólfogva közeledett különös módon gondolatában Caprera oroszlánjához (Garibaldi !), Assziszi Szegénykéjéhez és Daniéhoz, mint akik a felsőbb emberiségnek mintái, akik közül — hogy Tolstoj választékossága szerint ítéljen — nem a szent a legteljesebb, nem is a költő, hanem a harcos földmíves és a tengerész ; választása, Credoja naiv összeegyeztethetetlenségének egyike. Mindazonáltal ebben a kis époszban a farkasnak, a tökéletes örvendezésnek, a megbékített Sienának verdes virágai (Fioretti) szerencsésen adják vissza Szent Ferenc alakját és küldetését, mint Carroccio énekének az a passzusa, ahol úgy jelenik meg, amint Bolognában prédikál. Itt Pascoli a Pax et Bonum (Béke és áldás) apostolát látja és a Paolo Uccello c. kis époszban csodálatosan kifejezte a Szentnek egyszerűségét és egyetemes szeretetét. Ügy látszik, hogy egyik is, másik is újraélednek benne, az egyszerű élet költőjében, aki a harmadik rend regulájának egy régi kódexét mindig magával hordozta és aki a végtelen természetben olyan kicsinek, gyermeknek, csecsemőnek érezte magát. De ez csalódás. Pascoli emberiességéből hiányzik a ferences lelkiségnek elengedhetetlen alapja, amely a mennyei Atyában és a Megváltó Krisztusban való hit. Amaz évek, vagyis 1882 és 1885 körül a római Sommaruga sárga szalonjában három igen elütő ifjú jött össze : Gabrielle d Annunzio, Conti Angelo, Giulio Salvadori, akik azután különböző módon fordultak Szent Ferenc felé. A káromló mocskolódások és ízléstelenségek között, amelyeket D'Annunzio a ferences dolgokkal elkövetett, mint esztéta megcsodálja San Damianot, Assziszi harangjait, a spoletoi völgyet, az estéli harangszót ama völgy felett ; megjegyzi „a zöld vidékre elhintett mintegy családias érzést", amely nagyrészt az umbriai légkört alkotja, majd leírja Szent Klára kis kórusát a legpontosabb részletességgel, amely elkerüli annak a figyelmét is, aki százszor volt ott Istent keresve és nem a dolgokat. D'Annunzio nem áradozik úgy, mint Carducci, a Szent Ferenctől szerkesztett örökértékű költemény miatt ; nem érti, mint Pascoli, a Poverello testvériségét és isteni egyszerűségét; megragadja és tú-