P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)
MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül
adhatta volnaszívettalálóbban hódolatát ama Szeretet iránt, amely a ferencesség lényege. Ennek erejét nem a század áramlataival történő alkalmi összetalálkozással és viszonyaival magyarázhatjuk, hanem távolabbi forrásokból ered és nagyobb mélységeket szel át. Ilyenek : A magányos kolostorok (ritiri). Mialatt ez az aranyfüstös és arckenőcsös század a természet őszintesége után vágyódott, de csak mint az árkádián akadémiában 1) kényelmes és akadémikus, Rousseau-féle mithoszi és csiklandozó őszinteségre tett szert, addig a ferencesek a magányba (ritiri) vonulva belemerültek a természetbe, de nem azért, hogy az ösztönnek adják át magukat, hanem hogy azokat elnyomják. A mindig fiatal és termékeny, de az ősi bűn következtében fájdalmas és romlatag természetben ők megfegyelmezve önmagukat, a megváltott természetet magasztalták, így ellentmondva viselkedésükben a világ ízlésének, valójában annak mély vágyódásaira feleltek, különösen pedig a hanyatló társadalom zártságából és a megrögzött, haszontalan szokások békóiból való menekülés szükségletére mutattak rá, valamint arra tanították embertársaikat, hogy egyszerűekké és testvériessé kell lenniök. Ez a gondolat különben alapjában véve a parókás és rizsporos embereket is erjesztette. De nemcsak náluk volt ez így. A szabályok alól és a társadalmi megszokásoktól való menekülés a polgári embereknek örök álma, aminthogy ugyanazon szabályokban és megszokásokban leledző rabságuk az ő kérlelhetetlen történelmi szükségletük. Szent Ferencnek egyebek közt az is érdeme, hogy megértette a szabadság utáni vágyat, amely szárnyakat ad az ember szívének és ki tudta elégíteni e vágyat az egyidőben lehetséges és föltétlen, egyetlen szabadsággal. Ez pedig az időszaki magány, amelyet a bűnbánat megszentel, az imádság felemel, a hozsannázó nyilt természetben Isten jelenléte lelkesít. A hegycsúcsokon, vagy a szabad erdőben lévő *) Accademia degli Arcadi (Árkádiái akadémia) olasz irodalmi társaság, amely 1689-ben Rómában keletkezett. Céljául azt tűzte ki, hogy a dagályos, u. n. marinizmussal szemben egyszerűségre törekszik. Ideáljuk a pásztori élet volt. Kertekben, a természet ölén üléseztek és pásztori neveket vettek föl. Bár jó hatással is voltak az irodalomra, de a túlzástól sem menthetők.
