P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)
MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül
látja el, amely mindannak élvezhetetlen volt, aki nem volt olyan éhes, mint ő. Lehetetlennek tetszik ez a minden emberiességtől való végső kitagadottságban folytatott élet ; Fardé Péter mégis hat hosszú hónapot tölt mezitelenül ama csupasz kőszirten, amikor is csak nyers halat evett, bűzhödt vizet ivott, a tutaját alkotó deszkáktól védve aludt a sziklán, az egyedülléttől megzavarodva, az óceán hangjától elbódulva, de el nem vadulva, vigasztalja az imádság s hihetetlen nagy szegénysége érezteti vele Szent Ferencnek nagy szeretetét. Végre egy kalózhajó észreveszi és Salé-ba (Marakkó) viszi, ahonnét későbben egyébb viszontagság után, Péter testvér sikeresen Gandba tér vissza. Egy évvel azután Aachen-ben meghal. 1) Két dolog meglepő ezekben a hihetetlennek tetsző kalandokban, hacsak a szereplő nem volna hiteltérdemlő hős : az apostoli lelkület, amely Péter testvért hevítette minden földrajzi szélesség alatt, a lelkek java annyira egyesegyedül érdekli, hogy ez a jó testvér nem számol azzal, hogy áthatolt Afrikán északtól-nyugatig, mint ilyen ismeretlen földrészek úttörőjévé vált, amelyek csak két század múlva lesznek felfedezve és egészen más körülmények között; továbbá az Istenbe vetett bizalma, amely soha nem cáfolja meg önmagát, még akkor sem, amidőn a viszontagságok sorozata minden csüggetegséget igazolna. Az ember egyedül találta magát szembe az óriási és kegyetlen természettel szemben, amint Leopardi 2) képzelte el pesszimizmusában, de mégis legyőzte annak kérlelhetetlenségét, a törékeny ember! — mert bízott Istenben. Missziók Albániában. Következményeiben nem annyira szomorú, de nem kevésbbé kalandos és hősies az albániai misszió. Két ferences, P. Bonaventura és P. Kerubin 1634-ben köt ki az albán par1) Fardé Péter utazásait és kalandjait magyarban az Isten Dalosai (a ferences missziószövetség közlönye) c. lapban olvashatjuk az 1931 januári számtól az 1932 februári számig. 2) Leopardi Jakab gróf (1798—1837) az olasz irodalom egyik legnagyobb költője. Nagysága az érzések őszinteségében, a forma szépségében és klasszicitásában,-a természeti tünemények szinte felülmúlhatatlan leírásában van. Világnézete a majdnem kétségbeesésig menő, az öngyilkosságot védő pesszimizmusig megy.
