P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül

A TIZENNEGYEDIK SZÁZAD. A XIII. század a dicsőség és küzdelem örökségét hagyta hátra. A XIV. századnak küzdelmes harc jutott osztályrészül. Ez az idő a legviharosabb század volt. A ferences szegénység eszméjét gyakran összetévesztették, összekeverték egy másik, lázadó, bűnös, eltévelyedő szegénységgel, amelyet pedig az „apostoliak", a beghinek, bizzochiak, a szabad szellem testvérei és a fraticellik szektái vallottak s amelyek Európa minden részében burjánoztak. Amint az egyháztörténelemben a XIV. század az avignoni pápaság szomorú zárójelét, Itália történetében pedig Róma legnagyobb nyomorát juttatja eszünkbe, épp így a ferencesség számára a legnagyobb veszedelmet, önmaga elvesztését, szellemének és arculatának megváltoztatását jelenti. A spirituálisok, akiknek a Márkákban, Toscanában, Szicíliában^ Provênceban erős központjaik voltak, kiélezték a harcot, amely 1309—1312 között éri el csúcspontját a spirituálisok és a mérsékeltek híres tárgyalásán. Itt azután V. Kelemen 1312-ben eldöntötte az ügyet, úgy azonban, hogy egyik felet sem elégítette ki. Azért nem csoda, ha pár évvel később, XXII. János alatt újra fellángolt a vita. A szegénység miatti viták. A joakimita és eretnek, különösen a fraticelliféle beszüremkedések a szegénység védelmének — amely magábavéve igen nemes dolog — lázadás-jelleget adnak. Ilyen viszonyok közepette a ferencesből alig marad meg több, mint csak a név, különösen azok számára, akik, mint Occam Vilmos is, féktelenségükben pártütésbe esnek — néha eretnekségbe is — mialatt a skolasztikus gondolkodást hanyatlásba kényszerítik*