A ferences világi rend (Budapest 1947)

Ötödik rész. A Rend terjedésének akadályai és azok leküzdése

körülmények közt élőt vonzottak a Rendbe, azonban ezt nem lehet általános szabályul fölvennünk. Tudjuk, hogy a velünk egyenrangú könnyebben győz meg s zavar bennünket a fensőbbség érzése. Az pedig egyenesen bántó, ha nálunk szellemileg kisebb akar egy eszmény szolgálatába állítani. Egy tanítónő az egyik rendi községbe vonzotta öszszes kartársait, minden évben néhányat. Életének, elfoglaltságának, körülményeinek közössége adta meg társai előtt a legfőbb nyomatékot. Tanítók és tanítónők, tanárok és tanárnők, igazgatók és főnökök legyenek a rendi község lelkes hirdetői. Közülük néhányat a terciárius gondolatnak megnyerni, őket apostoli lelkesedéssel telíteni: ez az a terület, amely kiapadhatatlan forrásokat nyit meg a Rend fejlődésének. De leginkább terjesszük a gondolatot az IFJÚSÁG körében: ifjak és leányok között! Félreismerik az ifjúságot ott, ahol nem ruháznak rájuk tisztségeket a rendi községekben! Az igaz: két megbocsáthatatlan hibájuk van: meggondolatlanok és állhatatlanok. De ezzel a hibával szemben van mindent eltörlő erénye: ő az élet s előtte a jövő; ő az élet s szívében az eszményi jó megvalósításának a vágya. Az idősebb emberek, azaz azok, akik életútjukat befejezték, valóban nem állhatatlanok, de csak azért, mert életük útját már megjárták s más céljuk már nincsen, mint az ifjúságukban és életkoruk delén kikövezett úton haladni. És mert nem állhatatlanok, nem is kívánnak semmit s ezért általában félnek az új dolgoktól, mert megszokott útjukat az új életmód kizökkentené. Ezért okosak és előrelátók, de éppen ezért félnek a kezdeményezéstől, mert az mindig kockázattal jár. Ez pedig az életben mindig megrázkódtatást okozhat. Kell tehát egy kiegyenlítő valaminek lennie, amely a fiatalokat mérsékelné s az öregeket nagyobb tevékenységre serkentené. Ez pedig a Harmadik Rend, ahol minden nemes versengés, minden személyi igyekvés a közösség felvirágoztatásáért s a társadalom javára oldódhatnék föl. Timon Dávid francia nevelő, a múlt század híres Don Boscója mondotta, hogy azért ad ma keveset az ifjúság, mert hitbelileg keveset is kértünk tőle. Az ifjúság a kitárulás, a nagylelkűség, a cselekvés szükségének az átérzése