A ferences világi rend (Budapest 1947)

Harmadik rész. Szent Ferenc a ma sodrában

körében, akik közül néhányan mindig betegágyánál voltak. Most már hajnalban kéri a könyvecskét és utolsó erejét összeszedve, — elvégzi azt. Azután eszméletlenségbe esik s így marad este addig az óráig, amikor a rózsafüzért szokta mondani. Most újra kezére kulcsolja mintegy végső kötelékül az olvasó szemeit s mire bevégzi mindennapos imáját, — már elveszti eszméletét s nemsokára átjut a túlsó partra!... Mikor még egészséges volt s a pápától az aranysarkantyús rendet kapta, a pápa Orsenigo Cesare akkori nunciusi kérdezte meg Batthányi-Strattmann László vallási életéről. A válasz rövid volt: „A magyarok szentnek tartják Batthányi herceget, én pedig biztosíthatom Szentségedet, hogy ő tényleg az is!"

3

2 íme, az öröm, a derű, az apostolkodás csodálatosan költői és megrázó útja. Van-e szebb élet, van-e értékesebb világ a ferences evangéliumi apostolkodásnál? Halála után néhány évre már emlegeti a herceg nevét az egész világ,

3

3 mert nagy lelke itt él köztünk, velünk együtt örvend s hathatósan imádkozik Rendalapító Atyánkkal együtt apostoli munkánkért, örvendező lelkünkért, hogy kialakuljon bennünk is a „Hangot fogó öröm", mint Jacopone da Todi oly lélekbemarkolóan írja: örömtől zeng a lélek, zengj szeretetről ének! Ha az öröm megárad, dalolni kell, dalolni; s a nyelv dadogva lázad, nem tud semmit se szólni; de ki tudná titkolni édes tüzét szívének? Ha az öröm föllobban, sírni kell, sírva sírni, a szív csordulva dobban, alig lehet kibírni: \ s ajkunk sikolyra nyílni nem érzi szégyenének. Ha víg örömbe szédül szívünk a szeretettől s meggondoljuk beszédünk magas homályát, ettől van-e, ki nem nevet föl,' szavaink bárha égnek.