A Magyar szentföld tíz éve 1936-1946 (Budapest 1947)

III. A Golgotai Kápolna.

Felütötte köztünk trónját a Golgotai Fájdalmas Szűzanya. A Hűvösvölgy kies vidéke 1939 július 9-én, vasárnap igen mozgalmas volt, mert nemcsak a budapestiek, újpestiek, pestszenterzsébetiek stb., hanem még a távoli vidékek hívei is buzgón siettek a Golgotai Kápolna és Oltár megáldására. A Szentföldi Nagybizottság elnöke körülbelül 1000 hivő jelenlétében megáldotta a kápolnát és fölszentelte az ősi kegyoltárt. A szentelés után valóban szívből és saját élményeiből fakadó megrázó szent beszédet mondott. Az egész templom sírt a meghatottságtól és mindnyájan úgy éreztük, hogy vele együtt térden állva közeledünk a Golgotai Fájdalmas Anya kegyoltárához, Itt közöljük a szívbemarkoló beszédet. „Kedves Testvéreim! Ájtatos jelenlétetekben. Anyaszentegyházunk igen változatos szertartásával templommá szenteltem e termet, e falakat és oltárrá konzekráltam ez ősi kövekét. Nem emberi hely már ez, hanem isteni hely, amelynek tárt kapuin keresztül édesen szól a föld emberének az Ég hívása: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és terhelve vagytok, hadd enyhítselek meg titeket.« Minden templomnak, tehát ennek is a lényege: Isten és az ember találkozik. Itt az Isten ... Itt az Ür háza ... Itt velünk az Isten ... Velünk, hogy bőségesen ránk árassza irgalmas kegyelmeit. — De itt kell legyen az ember is. Egész emberségével. Erre buzdítja az embert az a képletes sok szertartás és földi anyag, amellyel felkentük ez oltárt és megszenteltük kívül-belül e falakat. A szentelt víz jelképezi az ember életének minden verejtékét. .. A só, a bor a küzdő ember legdrágább ját, a mindennapi kenyeret... A hamu figyelmeztet arra, hogy szomorúságunkkal, bánatunkkal, bűnbánatunkkal simogassuk, sóhajtozzuk körül e szent köveket... A lángoló tűz és illatos tömjén templomi áhítatunk és lángoló Istenszeretetünk előhírnöke, stb. 17