Szilágyi Mária - Németh Ferenc: Bánáti sorsok az első világháborúban. Fábián Ernő és Bayer Irén hagyatéka nyomán (Temesvár, 2017)
5. Fotózás a harctéren
• BÁNÁTI SORSOK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN • propaganda eszköze is volt, különösen a sajtófotó vonatkozásában.83 Hiszen rendszerint a sikereket, a háborús élet kellemesebb oldalát, a győzelmeket dokumentálta, és ezzel tartotta a lelket az otthon maradottakban. A fénykép újabb, igen fontos, első világháborús szerepköre volt a virtuális családegyesítés is: „Levetették a még teljes családot, mielőtt az apa, a fiú vagy a testvér a harctérre indult. Fényképet küldtek a távollevő katonának az itthoniakról, a fronton levő férj, apa, testvér saját és katonatársaival közös képet küldte cserébe.”84 A közeli hozzátartozó katonafotója rendszerint kultikus tárgy volt a családban - féltve őrzött ereklye. Gyakran egyedüli emléke is - a megőrzött levelekkel egyetemben - egy-egy derékba tört, tragikus hirtelenséggel befejeződött életpályának. Ugyanakkor - az otthonról érkezett levelek mellett - a közeli hozzátartozók fényképe volt a lövészárokban hónapokig gubbasztó katona egyedüli szellemi fogódzója, reménye. Szabadtéri és műtermi felvételeken vegyesen találjuk a katonákat a civilekkel, gyermekeket és hitveseket a szabadságra hazalátogató egyenruhás családapákkal. Ez is jelképesen arra utal, s a fotók tanúsítják is, mennyire beletenyerelt a háború a mindennapi civil életbe, mennyire felforgatta a családok nyugalmát és hozott hosszan tartó bizonytalanságot. A fénykép volt egyértelműen az az eszköz, amely a Nagy Háborúban át tudta hidalni „a szenvedés távolságát". Helyesen állapítja meg Dömötör István 1915- ben: „A csatamezőre többé-kevésbé minden embert elkísér az otthon, mögötte jár, mint valami láthatatlan és csalóka uszály, még pedig nem csupán lírai vonatkozásaival, amelyek a családi kötelékre tartoznak, hanem az abban hagyott foglalkozás emlékképeiben.”85 A fronton ténykedő fotó- és festőművészeket nem könnyű behatárolni: volt belőlük sokféle. A „lövészárok-háborúban”, ahogyan még nevezték, sokan fényképeztek más-más indíttatásból. A hadifotósok hivatalból, meghatározott szolgálati utasítás alapján; a haditudósítók és fotóriporterek a sajtóhadiszállás ellenőrzése alatt a sajtónak dolgoztak; a katonaként mozgósított fotóamatőrök - rendszerint tisztek - saját és legközelebbi bajtársaik kedvtelésére készítettek felvételeket. A rajzolók kategóriájában dolgoztak újságrajzolók - akik munkáikkal jól kiegészítették a sajtófotó-anyagot -, hadi rajzolók - akiknek meghatározott katonai feladatokat kellett elvégezniük - meg tehetséges amatőr rajzolók - katonák -, akik saját maguk kedvtelésére meg családtagjaik örömére barátkoztak a vázlatfüzettel. A hadifestőkből is volt legalább kétféle: a hivatásos, katonai ellenőrzés alatt dolgozó hadifestő meg a lövészárokban meghúzódó, tehetséges amatőr festő. S itt még nem ér véget a felsorolás: szobrászok és iparművészek is dolgoztak a hadszíntereken. Nem véletlenül állapítja meg Lyka Károly 1914-ben, hogy „ebbe a világháborúba a kultúr83 Uo. 84 Uo. 85 Dömötör István: Magyar művészek a csatatéren. Zádor István a fronton. In: Művészet, 1915.1. sz. 1-48. í 97 >
