Dakó Péter - Erdős Ferenc - Vitek Gábor: Fehérvárcsurgó története - Fejér Megyei Levéltár közleményei 31. (Fehérvárcsurgó - Székesfehérvár, 2004)

Szent Katalin oltalmában (Erdős Ferenc)

A római katolikus iskoláról az 1740-es évek második felében értesülünk; a padányi Bíró Márton veszprémi püspök betelepítette tanító személyét nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy a római katolikus templom visszavételét megelőzően, tehát 1748 előtt érkezett Csurgóra. A tanító megtelepedése azt is jelentette, hogy a hívek az uradalom támogatásával felépítették azt a két szobából álló épületet, amelynek egyik helyisége az oktatás céljait szolgálta, másik helyisége pedig a tanítót (és családját) fogadta be. A tanító (a kor általános szóhasználata szerint az oskolamester) nemcsak az elemi ismeretek alapjaival ismertette meg a tanulókat, hanem felügyelte a hívek mindennapjait, a csákberényi, majd a bodajki plébános helyben lakó, a katolikusokkal együtt élő képviselője volt. Ellátta a templom körüli teendőket, kötelessége volt a harangozás, egyházi szertartásoknál pedig a plébánosnak segédkezett. 1770-től név szerint is ismerjük a tanítót, Morvái Miklós több évtizeden át tanított Csurgón: 1770-ben 20 tanítványa volt, 1781-ben 9 fiú és 7 leány, az 1780-as évek végén 15 tanulót oktatott a téli és a kora tavaszi hónapokban. Jövedelme a hívektől évente tíz forint, 26 mérő búza, az uradalomtól pedig félteleknyi illetőséget kapott. A XIX. század első esztendeiben már a hívek is szorgalmazták kicsiny templomuk bővítését. Nemcsak a földesúrtól (báró Perényi Imre) várták az anyagi segítséget, hanem maguk is áldoztak az átalakítási munkákra. Ezt bizonyítja, hogy 1806-ban a „templom tőkéjét" - kettőszáz forintot évi hat százalékos kamat mellett - Miliás János telepesnek adták kölcsön azzal a megszorítással, miszerint akkor kell visszafizetnie, ha az „a híveknek már nem elégséges terjedelmű templom bővítésére, csinosítására, sekrestye építésére szükséges lészen". A Napóleon-elleni háborúk időszakában bekövetkezett gazdasági fellendülés mind közelebb hozta a Szent Katalin oltalmában álló templom bővítését, s ebben az elsősorban anyagi összefogást jelentő feladatban egymásra talált a kegyúri jogokat gyakorló földesúr és a katolikus hívek többsége. Természeti katasztrófa azonban a törekvéseket meghiúsította. Az 1810. január 14-én Mór térségében kirobbant földrengés megrongálta a tornyot, a falakat, megsemmisítette a tetőszerkezetet, attól kellett tartani, hogy a templom a meg-megismétlődő rezgések következtében megsemmisül. Már nem a bővítés volt az elsődleges feladat, hanem a földrengés okozta károk helyreállítása. Az újjáépítés felemésztett a templompénztárban lévő összeget, a hívek kétkezi munkával, fuvarral vették ki részüket a munkából, az uradalom közel 1900 forintot utalt ki a templom megerősítésére, felújítására. Az 1818. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv arról tesz említést, hogy a templom felújítása befejeződött, sőt sekrestye is épült hozzá. A dombon álló, tornyával nyugatra néző templomocskát kőkerítés övezte. Továbbra is a hívek befogadása jelentette a legfőbb gondot, ugyanis a katolikusok száma meghaladta a hatszáz főt. 182