Dakó Péter - Vitek Gábor: Vereb története - Fejér Megyei Levéltár közleményei 29. (Vereb, 2003)
A dolgozó nép nevében [Dakó Péter]
szaknak", s a közös gazdálkodás útjára léptek. A községi tanács - megelégelvén a felesleges szószaporítást -, 1962-ben gazdasági szigorító intézkedéseket foganatosított az engedetlen gazdákkal szemben. Fűbért és pásztorbért fizettettek egy évre visszamenőleg; állatonként száz, illetve negyven forint összeget kiszabva. A díj 1962-ben részben mérséklődött ugyan (a fűbér hatvan forint lett), de a pásztorbér maradt negyven forint. A községi tanács tagjai aktívan figyelték az úgynevezett fekete munkát, vagyis az „egyéniek" ne műveltethessék földjüket mással, a munkadíjat pénzben kifizetve részükre. Súlyos bírsággal illették mind a munkaadót, mind a munkavállalót. Érthető módon néhány precedens értékű „díjszabás" után már senki nem mert alkalmi munkát vállalni az egyéni gazdálkodóknál. A meggyőzés erejének hatékonyságát az Újélet termelőszövetkezet 1964. évi mutatói tükrözik a leghatásosabban; földterülete 1802 katasztrális hold volt, ahol 182 család (223 tag) gazdálkodott, állatállománya 744 sertés, háromszáz szarvasmarha, 38 ló és 404 juh. A termelőszövetkezetek centralizációjának azonban korántsem volt vége. Az Újélet és a pázmándi termelőszövetkezet egyesülésével 1975-ben megalakult a Barátság mezőgazdasági termelőszövetkezet. A verebi földterület a gazdasági egység egyharmadát tette ki, ezek 1986-ban három gazdaság között oszlottak meg. Ekkor a Barátság termelőszövetkezet 1205, a Csákvári Állami Gazdaság 687, a Mezőföldi Állami Erdőgazdaság 199 hektáron gazdálkodott. A verebi lakosok közül húszan a termelőszövetkezet kétszáz, harmincan az állami gazdaság 250 férőhelyes tehenészetében dolgoztak. A község 1950 utáni fejlődése a napjainkban is működő központi költségvetési rendszer kihatásaként lelassult ugyan, de nem esett vissza. A községi tanács és végrehajtó bizottság a központi rendeletek, utasítások végrehajtása mellett nem felejtett el a „dolgozó nép nevében" is cselekedni. Rendkívüli nehézségek árán igyekeztek a lakosság szociális, kulturális helyzetén javítani; sok esetben nem rajtuk múlott, hogy a terv csak terv maradt. A második világháború utáni helyreállítási munkálatok folytatásaként figyelmet fordítottak a település arculatának kialakítására is. Rendeleteket alkottak a község külső képének javítása érdekében; előírták a házak, kerítések és az utcafront folyamatos karbantartását. 1962-ig a község szépítésének keretében hetven lakóházat tataroztak, s 2,5 kilométer járdát építettek. Megvalósult a község lakosságának teljes áramellátása, a közvilágítás további fejlesztése érdekében folyamatossá vált a kapcsolattartás az Észak-dunántúli Áramszolgáltató (ÉDÁSZ) Bicskei Kirendeltségével. Gondot okozott a közkutak, a kishidak és az utak karbantartása, de a termelőszövetkezet segítségével és támogatásával sikerült megoldást találni. A községfejlesztési beruházások 1958 és 1970 között 1 400 000 forintot tettek ki, azaz több mint tíz esztendő alatt egy lakosra mindössze 110-120 forint jutott évente.