gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hadapródiskola - Pécs

jó fél órán keresztül tapostuk a mély havat anélkül, hogy sebhelyvacokra találtunk volna, mind a ketten úgy vélekedtünk, hogy a disznót valószínűleg a lábán vagy a combján érte a lövés. Már nem emlékszem rá, hogy mennyi idő telt még el, amikor Rivnyák mögött haladva; tőlünk jobbra, mintegy száz-százhúsz lépésnyire, a kant a patakkal összekötő horhosban megpillantottam. Lassan húzott lefelé, velünk párhuzamosan. Izgalmamban alig jött ki hang a torkomon. „Ott van..." - suttogtam, a hóban haladó vad felé mutatva. Fa nem volt a közelünkben, amelyhez Rivnyák a mauserjét támaszthatta volna, ezért habozás nélkül szabadkézből, nagy csodálkozásomra, nyakon lőtte a kant. Úgy rogyott össze, mintha villámcsapás érte volna. Egyetlen másodpercig sem késlekedtünk. Öreg tanítóm és mesterem elé vágva felkapaszkodtam a meredek parton, átküszködtem magam a hótorlaszokon, és amennyire ez ott és akkor lehetséges volt, valósággal „rohantam" a nagy hóban, hogy a közelből is szemügyre vehessem. Örömömre olyan nagy volt, hogy útban hazafelé, órákon át dagasztva a néhol fél méternél is mélyebb havat, a hosszú hegymászóbotra felkötött, nem kis súlyú vad szállítása nem volt kellemes, noha a rám eső végét kínomban - vállról vállra - többször váltogattam. Már említettem, hogy a hadapródiskola kemény világában, a nap minden órájára kötelezően előírt, fizikailag is, szellemileg is - ahogy ma mondanák - egész embert kívánó tennivalók oly mértékben kimerítettek bennünket, hogy a magunkfajta, kamaszkorú fiatalembereknek a másik nem iránti spontán érdeklődését szinte csírájában elfojtották. Azonban a karácsonyi szabadság alatt, még inkább a jóval hosszabb nyári szünet időszakában ez az érdeklődés, a természet megmásíthatatlan parancsaként, elemi erővel tört fel belőlünk. Szándékosan írom, hogy belőlünk, mert feltételezhetően ez alól senki sem lehetett kivétel. Én sem. Ma is előttem van az a nyár Telkibányán. Testvéreimmel, a nálam két évvel fiatalabb húgommal és az öt évvel ifjabb öcsémmel élveztük a hegyek között, szüleink szerető gondoskodása mellett a szabadság örömeit. Én elsősorban a pisztrángozást, a rákászást és a barangolást az erdőben. Egyik nap távirat érkezett Angliából, feladója David Burghley volt, a későbbi lord Exeter, aki az 1906-os olimpián aranyérmet nyert az egyik futószámban. Burghley táviratában azt kérdezte, hogy atyám fogadná-e egy Magyarországra látogató barátját. Ő természetesen igenlően válaszolt, mire a táviratváltást követően, rövidesen meg is érkezett a vendég,