gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hadapródiskola - Pécs

Az ezredes a mellette álló tiszttől átvette, majd zubbonyomra tűzte a kitüntetést, a Tűzkeresztet. „Viselje büszkén - mondta -, mivel Ön a legfiatalabb, akit a honvédségben ezzel a kereszttel kitüntettek." Nem tagadom, a Tűzkeresztet valóban büszkén viseltem, kitüntetésem pillanatai, az ezredes hozzám intézett szavai a karácsonyi iskolaszabadság alatt számtalanszor felidéződtek bennem. A kéthetes szabadság második felében, szülői engedéllyel, öreg barátom és mesterem, Rivnyák pagonyerdész és vadőr kíséretében vaddisznóvadászatra mehettem Telkibányára, talán éppen kitüntetésem elismeréseképpen. Apám azonban kikötötte, hogy az esetleg sebzett vadat csak Rivnyák nyomozhatja, én csak követhetem. Azt is kikötötte, hogy a megszokott 7x57-es mannlicher helyett egy dupla csövű, kakasos, 400-as express fegyvert kellett használnom. Ennek az öreg expressnek, ha jól emlékszem, 10-11 mm-es volt az öbmérete, patronjai még füstös lőporral voltak töltve, és ha szélcsendben sütötte el az ember, akkora füstöt produkált, hogy percekig semmit sem lehetett látni. Az atyai kikötésekkel azonban nem lehetett szembeszegülni, kívánságait ellenvetés nélkül tudomásul vettem és be is tartottam. Aznap, amikor Rivnyákkal útnak indultunk, Telkibánya verőfényben ragyogott. A fehérbe öltözött hegyoldalak valósággal szikráztak a téli nap fényében, a fenyőágakról tompa puffanással csúszott le időnként a hó, és a kemény fagyban leheletünktői mindkettőnknek eljegesedett a szemöldöke. A Nagypatak egyik mellékvölgyében kezdtünk el cserkészni, abban a reményben, hogy a napfényes, déli oldalakon pihenő disznókra bukkanunk. Az órákon át tartó, fárasztó, már-már eredménytelennek tűnő cserkészés után, az Amadé vár rommaradványai mögött végre mégis friss nyomokra találtunk. A nyomok lefelé vezettek, egy vadmálnával, mogyoróval és tölgybokrokkal sűrűn benőtt kis, szélvédte katlan irányába. Miután kellő óvatossággal átvergődtünk az őszi viharokban kidőlt fák maradványain, a katlan déli peremén megálltunk, ahonnan az egész északi oldal tisztán belátható volt. Jó széllel leültünk egy nagy kidőlt fa törzsére, és hosszan figyeltük távcsővel a hóban jól kivehető nyomokat. Rivnyák, aki az ilyen „szakkérdésekben" majdnem mindig tévedhetetlennek bizonyult, úgy vélte, hogy a disznók még a katlanban vannak, és remélhetőleg közvetlenül alattunk. Némi szemlélődés után Rivnyák hirtelen felemelkedett a fatörzsről,