gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hadapródiskola - Pécs

túl később e teljesítményemet, még a nevére is emlékszem, Bolhóy Zoltánnak hívták. Ősszel éppen egyik ötnapos büntetésemet töltöttem. Noha erősen fáztam, minden erőmmel arra törekedtem, hogy kellő eredménnyel merüljek el a trigonometria rejtelmeiben, amikor hirtelen felpattant az ajtó, és egy valóságos tábornok jelent meg cellám küszöbén. Nem tudtam mire vélni e váratlan látogatást. Első megdöbbenésemben azonnal felugrottam, vigyázzállásba merevedtem, és elhadartam az ilyenkor mindig kötelező jelentkezést. Perceken belül kiderült, hogy nincs mitől tartanom; a tábornok személyében atyám volt parancsnoka előtt álltam, aki átutazóban Pécsett meg akarta látogatni volt beosztottja, későbbi barátja fiát. A tábornok, miközben gondosan szemügyre vette a fogdámul szolgáló cellát, néhány percig elbeszélgetett velem, majd búcsúzóul, pro forma, a katonai rendtartás kedvéért rövid fejmosásban részesített. Ahogy ennek a tábornoki kapcsolatnak vagy barátságnak a híre elterjedt az intézet tisztikarában, már-már úgy látszott, hogy büntetéseim sorozatának vége szakad. Valami azonban sajnos ismét közbejött, talán nem kell mondanom, hogy megint az én hibámból. A szülői látogatásoknak mindenki örült, természetesen én is. De ezek a látogatások valósággal tálcán kínálták parancsnokaimnak a lehetőséget, hogy mulasztásaimról - a bünlajstromot per longum et latum, nem is mindig jóindulattal részletezve - beszámoljanak apámnak. így azután valósággal megkönnyebbültem, amikor Mindenszentek előtt atyám helyett levele érkezett meg, melyben az állt, hogy barátja, gróf Draskovich Iván egy selejtbika kilövésére engem is meghívott, tehát kérjek az ünnepekre kétnapos kimenőt. Nem kell részleteznem, mennyire felvillanyozott ez a levél. A szolgálati utat az elképzelhető legszabályosabban betartva, kérelmemet előterjesztettem, s az indoklásban, balgatag jóhiszeműséggel, kérésem valódi okát tüntettem fel. A válaszra nem kellett sokáig várnom. Az intézetparancsnok ezredes, aki mellesleg a fegyvernemek királynőjének, a gyalogságnak állott szolgálatában, kereken elutasította kérvényemet, majd a hozzám intézett szavait, illetve sorait ezzel az elmés mondattal zárta: „Hová jutna a hadsereg, ha suta szarvasbikák miatt elharapódznának az efféle kérelmek?" Ennek ellenére, ismét erőt vett rajtam az a bizonyos „csak azért is" érzés, és elhatároztam, hogy ezt az elutasítást valahogyan megpróbálom kijátszani. Nem tartottam indokoltnak ebben az atyai támogatást, így a ma-