gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

most kinek a szoknyája vagy dunyhája? De minden, számomra érthetően fájdalmas látvány ellenére örültem, hogy aránylag jó állapotban volt minden, és hogy a keleti szárny folyosója falán ott voltak felakasztva a szarvasagancsok, köztük az én első bikám is. Ettől a váratlan látványtól annyira meglepődtem, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy azt a trófeát ajándékba, emlékként elkérjem. Magyarázta a gondnok, hogy háromszázan laknak itt, és majdnem ötvenen halnak meg évente. Ez lehetett az oka, hogy nem mehettem be mindenhová, még abba a szobába sem, ahol születtem. Nagyapám dolgozószobájában a nagy kőkandalló elé egy kályhát építettek, bizonyára nem a szépsége miatt, hanem a tüzelőanyag-takarékosság miatt. Érthetetlen volt, hogy a folyosón és a szobában ugyanazt a szagot éreztem, mint amelyre még emlékeztem, annak ellenére, hogy nem volt egy régi bútor, agancs vagy szőnyeg sem. Elhagyva mindezt, a tanácsházára akartam visszamenni. A kapuőrháznál egy tucat, vagy még több ember tolongott. Kezemet rázták, ölelgettek, sokakat nem is ismertem, másoknál csak a családnévre emlékeztem. Annyira egyértelmű volt a szeretet-megnyilvánulás, hogy Péter meg is jegyezte: „Az biztos, hogy népszerűek voltatok". Meghívtam a falubeli vendéglőbe néhány tisztviselőt, a gondnokot, a tanácselnököt, és amint ott ültünk a hosszú asztalnál, lassan megtelt a terem. Többször hozta a pincér vagy kocsmáros a szilvapálinkás kupicákat, amelyeket egyikünk sem rendelt. Kérdeztem, hogy ki küldte? A válasz sokatmondó volt: a munkások. Egyszerre csak odajött egy öreg bácsika, kalapját két kezében gyűrögetve, látszólag zavarban volt. Kérdezte, hogy megismerem-e? „Nézze - mondtam - 30 éve először járok itt, sok víz lefolyt a Dunán azóta, mindnyájan megöregedtünk közben, és talán maga sem ismert volna meg így, bajuszosan, ha nem tudta volna, hogy ki vagyok." Mondta, hogy Lajosszálláson volt aratógazda, sokat látott ott, amikor 1943-ban és 1944-ben az egyetemről gyakran kellett aratáskor hazajárnom. Megmondta a nevét, amelyre emlékeztem. Közben vendégeim szorgalmasan hajtogatták a pálinkát, sört és bort, amely először megoldotta nyelvüket, de le is lassította beszédüket. Az öreg bácsi megkérdezte: „Hát, hogy szólítsam?" „Miért nem Lajosnak?" - válaszoltam. Nézeget, nézeget, látszott, hogy erősen gondolkozik, majd megszó-