gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Säo Paulo,a nagyvárosi élet

oncavadászatból élt. Tekintve, hogy ez a nagymacska nagyobb kárt tesz a marhaállomány­ban, mint a Kárpátokban a juhok között a medve, a birtokosok állandóan ellátták Szását munkával. Lóháton, egy falka nyomüző kutya kíséretében járta a vidéket. A nyári, esős évszakban ez csak a magasabban fekvő vi­dékeken volt lehetséges, mert amíg a ló szügyig járhatott a vízben, a ku­tyák nem tudták úszva órák hosszat tartani a tempót. Csaholva követték a párduc nyomát, amely vagy „felgallyazott", vagy háttal egy fatörzshöz ül­ve, éles körmű mancsaival tartotta távol magától az ebeket, amelyek már egy máshangú ugatással jelezték, hogy az onca helyben van. Akkor kel­lett árkon-bokron, tövises bozótokon, horgoslevelű sásokon keresztül fut­va megközelíteni és mindezt 40°C hőségben! A kutyák által körülugrált vad ösztönszerűen megérezte, hogy a valódi ellenség nem a kutya, hanem az ember. Szása lassan közeledett, a „zagaia"-t - melyen félméterre a he­gyétől egy keresztrúd volt megerősítve - kezében tartotta. Már hosszú évek gyakorlatából tudta, hogy mikor érkezik el a pillanat, amikor az onca a vadászra ugrik. Akkor a bot végét a földhöz támasztva úgy tartotta, hogy az ugrással felnyársalta magát az onca. Fontos volt, hogy a kés hegye a párduc nyakán, vagy a szügye elején hatoljon be a testbe. Ehhez nemcsak remek reakcióképesség, nagy bátor­ság, de nagy erő is kellett. Ha nem tartott volna eleget eléje, bizonyára a rövidebbet ő húzta volna, és testalkata ellenére egy 200 kilós macska fel­dönthette, agyonmarhatta volna. Ilyen vadászaton soha nem vettem részt, de vitathatatlan a módszer sportszerűsége. Két barátom még ma is ehhez hasonló módszerrel vadá­szik, de a lándzsaféle helyett egy nagy kaliberű revolvert használ. Ez se kutya...! Az említett barátok egyike, akit nemrég meglátogattam pantanali bir­tokán, hosszasan mesélt nem mindennapi élményeiről, amelyeket már Kelet-Afrikában, Mozambikban is átélt. Egy ismert nevű angol család harmadszülötteként nem reménykedhetett sem címre, sem nagyobb földi javakra, így hát beállt „fehér vadász"-nak, aki a külföldi vadászvendége­ket kíséri. Ezek a „white hunter"-ek szervezték meg a vadászatot, szer­ződtették a teherhordókat, nyomozókat, vásárolták meg előre az élelmet, a sátrakat és az egyéb szükséges kellékeket. Múltak az évek, összetársult egy jó barátommal, Jorge Alves de Limával és anyagilag kezdtek megtol­lasodni. Akkortájt elkezdődtek a politikai eszméktől fűtött, országon be-

Next

/
Oldalképek
Tartalom