gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)
Az interior
senki sem emlékezett, de emléke - a pajta mestergerendájában - tovább él. Szervezetem lassan már jobban tűrte a párás hőséget, a mostoha táplálkozást, esténként már nem vánszorogtam haza olyan fáradtan, mint azelőtt, és a hőség ellenére már aludni is tudtam. Az európai flórához és faunához szokott embert a trópusi élet, annak különlegességei, veszélyei és sajátosságai előbb-utóbb befolyásolják, sőt meg is változtatják. Én sem voltam kivétel. Lassan megszoktam, hogy az impulzivitást kordában kell tartani, körültekintőbben cselekedni, az őserdő adta veszélyekre számítva. Kés és revolver mindig volt nálam, gyakran még a párnám alatt is. Megtanultam, hogy a dél-amerikai kígyó általában csak akkor támad, ha veszélyeztetve érzi magát, egyébként inkább menekül az ember elől. Fatönkre, kőre soha nem ültem le anélkül, hogy meg ne vizsgáltam volna előzőleg, nem rejtőzik-e alatta valamilyen meglepetés. A kullancsok ellen nem lehetett mit tenni, az immunitás azonban lassan bennem is kifejlődött. Gyakran egy „bicho de pé" nevű lábféreg kínzott, amely a láb körömágyába petézik, és csak igen körülményesen lehetett tőle megszabadulni, nem csekély fájdalmak árán. Közérzetem javulásához talán a jól végzett munka öröme is hozzájárulhatott. Már fizetést is kaptam, még ha keveset is, amikor munkaadóm Rio de Janeiróból kilátogatott a fazendára, nem titkolta, milyen kellemesen csalódott bennem, tevékenységem felülmúlta várakozásait. Házam közvetlen környékét is igyekeztem biztonságosabbá tenni. A patkányok pusztításában bikacsökkel, sőt néha revolverrel is nap mint nap támogattam az éjjel reájuk vadászó baglyokat. A sauva hangyákat teljesen kiirtani nem tudtam, de számukat sikerült jelentősen csökkenteni, miután számos, nagy odút kifüstöltem azzal a többé-kevésbé hatásos módszerrel, amelyet a környéken használtak; kénfüstöt pumpáltam az odú járataiba. A félig nyitott pincében egy kis, aligátorhoz hasonló, emberre ártalmatlan óriásgyík vert tanyát, körülbelül 60-70 centi hosszú lehetett, mindig a legváratlanabb pillanatba törve elő a szellőzőréseken. Ezt, az inkább ijesztő látványú, mint veszedelmes állatot riasztólövésekkel szoktattam le látogatásairól. Néhány korallkígyó előszeretettel sütkérezett a házunkhoz vezető úton. E szemre gyönyörű hüllőket irtanom kellett, mert egyik fajtájuk igen mérges, szérum ellene akkor még nem létezett, de hogy valójában melyik válfaj volt a mérges, azt csak a boncolás után lehetett volna megállapítani, amikor már az esetleges pozitív diagnózist mi
