Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

illetőnek a fenekén nem volt az ütést felfogó hús, a belső szervek leszakadtak, s pár nap múlva a páciens kínok között meghalt. Előfordult, hogy lopott kenyéren vett valaki mahorkát, így nem a tolvaj nyelve lett lila, de az ítélet megfellebbezhetetlen volt. Azt is el kell mondani, hogy az ítélethozatalban a blatnojok mindig főszerepet játszottak. Az állandó krónikus éhség, a fázás, a tetvek és az embertelen környezet szolid becslések szerint az idehurcoltak 5070%-ának a halált (s a halál a megváltást) jelentette. S akadtak emberek, akik önként vállalkoztak társaik halálba hajszolására, csak azért, hogy ők megmaradhassanak, vagy könnyebben élhessenek. A blatnojok és társaik uralma nem volt ellenére a hivatalos lágerparancsnokságnak és a katonai őrségnek sem. Utaltam már rá, hogy a civilek és a katonák is bűnrészesei, orgazdái lettek a blatnojoknak. Furcsa volt most nélkülük. Furcsa, de jó érzés. Vajon, ahova most visznek, az milyen lesz, kérdeztük gyakran egymástól. Hittük, hogy rosszabb már nem lehet. Az, hogy nem tettek közénk köztörvényeseket, ez magában reményt adott a reménytelenségben. Kotlasz-Vologda-Kirov-Perm vonalon haladgattunk. Az idő jó volt, bár éjjel eléggé lehűlt. A nappal mégis kellemes utazóidőnek bizonyult. Kirov és Perm között egy helyen, - a nevére nem emlékszem - fél napot állt a szerelvény. Az állomás mellett egy nagy kiterjedésű láger és temető volt . A lágerben mozgást nem észleltünk, elhagyottnak, düledezőnek tűnt. A temető rendezettségre utalt, a keresztek vagy meszeltek voltak vagy nyírfából készültek. Magyar vagy német, esetleg vegyes hadifogoly tábor lehetett, mert munkatábor mellett, még a köztörvényeseknél sem volt fejfás temető. Perm és Szverdlovszk között haladtunk át az Ural hegységen. Láttam az Európa-Ázsia határán álló hatalmas obeliszket. Omszkban, vagy Novoszibirszkben, ahol két napig álltunk, a városi közfürdőbe vittek bennünket. Furcsa volt az utcán menni, házakat, embereket látni. A lakosság számára azonban nem volt sem meglepő, sem feltűnő a százas csoportokban, fegyveres kísérettel menetelő foglyok felvonulása. Pár nappal születésnapom után, amikor egy magas töltésen megállt a vonat, egy nagy sík füves terület mögött egy láger állt. Megérkeztünk Tajsetbe, a tranzitlágerbe. Még a vagonban megkap-