Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

hóval megtetéztük, és imádkoztunk, hogy szél ne legyen az éjjel. Ha nem fújt, reggelre megfagyott, és úgy állt az oszlop, mint a parancsolat. (Egészen tavaszig!) De még erre a viszonylag jó munkára is nagyon rossz volt télen a sötétben kivonulni a 18-20 fokos hidegben. Borzasztóan irigyeltük azokat, akik belső munkán otthon maradtak. Ezért aztán egyszer, amikor megkérdezték, van-e cipész közöttünk, azonnal jelentkeztem. A cipészek éjjel dolgoztak, a szakadt nemezcsizmákat foltozták, nappal alhattak, de náluk mindig csurrant-cseppent valami. Már annyira elnyűttek voltak a válinkik, hogy a 3-4 fő nem győzte a javítást. Mondanom sem kell, életemben soha sem csináltam ilyet. Mikor rájöttek, hogy gőzöm sincs hozzá, megmagyaráztam, hogy én Magyarországon csak bőr lábbelit csináltam, egyenesen Budapesten, a legdivatosabb műhelyben. Én ahhoz értek, de ez nem okoz gondot, majd megtanulom. Meg is kaptam a lehetőséget, meg is tanultam, harmad-negyednapra én is javítottam annyit, mint a többiek. Viszont valahogy híre ment, hogy van itt egy magyar cipész, és a brigádvezetők nemcsak belökték a javítandó válinkijukat a sarokba, ahol dolgoztunk, hanem nekem adták, hogy na magyar, ezt csináld meg. Ebből lassan divat lett, és a litvánok mind nekem adták a javítandót. Ez azt jelentette, hogy egy-egy adag kenyér, egy kis mahorka leesett egy-egy jól sikerült javításért. A litvánok ugyanis kaptak csomagot, így volt „kemény valutájuk". A baj akkor következett be, amikor a fővágány sztarsojunk, - akivel mint említettem, már volt gondom - valahonnan szerzett egy nagy darab boxbőrt és odaadta nekem, hogy na magyar, ebből csinálj nekem tápocskát. (A tápocska papucsszerű cipő, de sarka is van. A simléderes sapka mellett a blatnojok egyik jellegzetes viselete, mely jelezte, hogy a viselője nem járt dolgozni.) Próbáltam szabadkozni, de nem ment. Kaptam kenyeret, mahorkát, még cukrot is, valószínűleg lopatta valakivel valakitől - csak vállaljam el. Még azt is megígérte, hogy megbocsátja a pokróc ügybeni karául (őrség) hívásomat. Pechemre vagy szerencsémre, viszonylag hamar rájött, hogy nem a díjazás emelése miatt szabódom, hanem mert nem értek hozzá. A kaptafa faragásom ugyanis botrányosan sikerült, de így legalább a bőr egyben maradt. Az előkészületi munkák alatt kapott „javadalmazást" azonban leverte és leverette rajtam a sesztyorkáival.