Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

a sztársoj, a volnyáski munkavezető nem más, mint az a vagány, aki korábban a pokrócokat akarta megszerezni, ő is megismert és mindjárt kijelölte a helyemet a bejárat melletti első alsó helyen (itt is rönkfából készült emeletes telepriccs volt a sátor két oldalán). Tudnivaló, hogy ez a legrosszabb hely, különösen télen. Másnap az egész láger népe gombázni ment az erdőbe. Rengeteg gombát szedtünk, amit 4-5 hozzáértő átválgoatott, (alig volt közte mérges gomba). A gomba a daralevest igen jól feljavította. Jó csomót le is szárított belőle a szakács. A közel féléves „kantovka" (lógás) után ismét elkezdődött számomra a munka. Először a fadöntőkhöz kerültem, egy Hmelnyik nevű ukrán sráccal. Nem sokkal volt idősebb nálam. Hamar kiderült, hogy ő sem ért a fadöntéshez, meg én sem. Az első kidöntött fával majdnem agyoncsaptuk a brigád vezetőt. Akkor gyorsan áttettek bennünket a gally azokhoz, de az sem ment. A gallyazás még csak ment volna, de a nyers gallyakat nem tudtam elégetni. Nagyon el voltam keseredve, mert a többi gallyazónái gyönyörűen égett a tűz, tudtak melegedni, száradni mellette. Én csak kormos és füstös lettem, ha fellobbant a tüzem, mindjárt kapott egy szikrát a pufajkám, amit persze csak akkor vettem észre, amikor már átégett a vatta, és már alig lehetett eloltani. Gyakran gondoltam arra, hogy na lám, 13 évet tanultam, és mi hasznát veszem. Visszakerültem a nyomtáv előkészítőkhöz. Ezen a szakaszon nem volt mocsár, magasabban feküdt a terület, így valamivel könnyebben ment a munka. A nyomvonalba eső tuskókat kellett kiszednünk. A brigádvezetőmet Bigiljurának hívták kb. 50-55 éves férfi volt. Nagyszerű embernek ismertem meg. ő igazán igyekezett az embereit védeni, nem a saját hatalmának megerősítésére használta ki a brigádot, mint sok másik brigadir. Hamar beköszöntött a tél. Meghozták a téli holmit, amit a sztársoj „barátom" osztott ki. Mondanom sem kell, hogy a legrosszabb rongyokat adta nekem. Gyorsan kezdtem legyöngülni. Hiába, a kásán való „feltáplálás' nem adott tartós erőt. No meg az elkeseredés is sok erőt kiszívott belőlem. Már végleg le kellett mondanom a centenáriumi amnesztiáról, amiben - amíg egy kicsit jobban ment a sorom - töretlenül hittem. A helyzet itt sem volt lényegesen masabb