Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

ha hozzáért, odafagyott a sátorhoz. Természetesen ruhában feküdtünk, csak a CSTZ-t rúgtuk le. A pokróc, szalmazsák vagy valamilyen alátét természetesen hiánycikknek számított. Gyötört bennünket az éhség, gyötörtek a tetvek, vérzett a fogínyünk, ha valahol megsérültünk, a legkisebb karcolódás sem gyógyult be, hanem nedvezett, gennyesedett. Az orvos mit tehetett? Bekente a sebet jóddal, hiszen más szere nem volt. Nekem elfagyott a kezemen a hüvelykujjam. Ekkor láttam először - magamon - fagysérülést. Pont olyan mint az égési seb, felhólyagzik és gennyed. Solom - csak így hívtuk - biztos megbocsátja, hogy akkor reggel a kenyerét és a kesztyűjét is elvettem. A kenyeret Lebegyevvel együtt megettük, majd kivittük Solomot a sátor mellé a rakáshoz, ahol akkor már közel százan voltak felstócolva. Minden héten jött egy újabb 15-20 fős feltöltés. Az emberek nem akartak hinni a szemüknek. Már harc folyt a reggeli kenyérért is. Előfordult egy párszor, hogy a brigádvezető és az ételosztó (a razdácsik) együtt hozták be a kiporciózott kenyeret a „konyhából", és a szélfogó sötétjében rájuk támadtak. Kiütötték a kezükből a tálcát, s aki bírta, marta. A legerősebbekből összeállított őrséggel mentek ezután kenyérért, de még így is gyakran előfordult verekedés, dulakodás. A legjobban legyöngülteknek, akiknek legerősebben vérzett az ínye (a skorbut tüneteit cingának hívták) az orvos „cingotnij pajkot", skorbutellenes adagot írt fel. Ez egy fél maroknyi fagyott nyerskáposzta és khvojnak nevezett fenyőtűből forrázott sűrű teából állt. Bizony nem sokat használt. Visszagondolva erre az időszakra, ma sem értem, hogyan éltem túl. Biztos nagy része volt ebben, hogy jó fizikumú, strapához szoktatott, egészséges fiatal szervezetem az átlagosnál többet kibírt. Ha volt erőm magamban gondolkodni, sosem a jövőt színeztem, mindig a múltra emlékeztem, a múltból éltem. Szüleimre, gyermekkoromra, a marosvásárhelyi próbatételre gondoltam, verseket memorizáltam. Ezzel próbáltam az éhséget és a kilátástalanságot elterelni magamtól. Túlélni a mai napot! Ez volt és maradt a jelszavam az egész lágeréletem során. S nemcsak az enyém! El kell mondanom, hogy ennyire északon, a téli hónapokban a nappalok rendkívül rövidek voltak. Délelőtt 10 után kelt fel a nap,