Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

Ha vasút mellett dolgoztunk, vagy mentünk és vonat jött, azonnal feküdjöt vezényeltek, mire a sínekkel merőlegesen fejjel kifelé hasra kellett vágódni, s az őrök árgus szemmel lestek, nem „ejtettek"-e ki valamit a szerelvényből. Az utasok sokszor dobáltak ki cigarettát, kenyeret, újságot. Ezeket az őrök összeszedték, megsemmisítették és csak utána volt szabad felkelni. Egy embert is két katona kísért. Ennek oka az őrségnek az egymás iránti bizalmatlanságában keresendő. Egy őr és egy fogoly már összebeszélhetett, ahonnan már csak egy lépésnyi választott el az összeesküvéstől. Az őrök egymás között is akarták mutatni rettenthetetlenségüket. Tamura San esetére, vagy a gyeptéglázási esetre csak ez lehet a magyarázat. Azok a megjegyzések, amelyek a halottak kivitelekor előírt csonkítást, az őrök részéről kísérték, szintén ezt erősítik meg. Míg északon a levelezés és csomaghoz jutás rendszeresnek és természetesnek tűnt, itt esetenként, egyedi engedéllyel lehetett kivételes jutalomként levelet írni. Kapni nem, mert a lágerek postaszámát nem ismerhettük. A típusláger 1500 fős volt, a legkisebb 500 fős. A nagyobb lágerek köré egész kis falu épült a civil alkalmazottak és az őrség tisztjei, tiszthelyettesi családtagjai részére. A gorodka és a láger lakói között semmilyen kapcsolat nem lehetett. Ha valamelyik főnök engedélyt kapott a politikai tiszttől (ez a lágerparancsnok helyettese volt, a pompolit), hogy önként jelentkezőket pihenőnapon házkörüli munkára kivigyen, bejövetelkor olyan motozást tartottak, mint etap előtt. Semmit sem lehetett behozni. Amíg kint dolgoztunk, addig is nagyon tartották a távolságot, nem beszélgettek velünk. Ha enni adtak, az asszony letette az ajtó elé a lábast, és bementek a házba. A munka végén, ha mahorkát kaptunk, azt is csak úgy adták oda, hogy letették az ajtó elé, és rámutattak. Szinte féltek tőlünk, különösen attól, hogy esetleg tőlük szökünk meg. Akadt azonban egy kedves esetem is: egy kirgiz származású, kinézetű századosnál voltunk nyáron dolgozni Horváth Gyula, Németh Jenő és én. Délre elvégeztük a munkát, és kértük, hadd maradhassunk kint vacsoráig, hogy legalább a szabadság illúzióját élvezhessük. Megengedte. Leheveredtünk az árnyékba és eszegettük a kenyeret, amit a cigaretta mellé kaptunk. Kisvártatva odaszólt a százados felesége, hogy „fiúk,