Lánczos Kornél 1893-1993 - Megyei Levéltár közleményei 15. (Székesfehérvár 1989)

Lánczos Kornél: A tudomány, mint a művészet egyik formája

elnyelői. így Faraday volt a „fizikai tér" fogalmának megalko­tója - azé a fogalomé, amely később egész fizikai gondolkodá­sunkat meghódította. Faraday elképzeléseit később Maxwell fogalmazta meg eg­zakt matematikai nyelven. Az ő gondolkodásának művészi módja is jó például szolgálhat. Egyenleteiben megjelent egy sebesség dimenziójú konstans, amely a mérések tanúsága sze­rint megegyezett a fénysebességgel. Miért kell, hogy a fényse­besség megjelenjen az elektromosság egyenleteiben? Gondo­san megvizsgálva az egyenleteket, Maxwell bizonyos aszim­metriát fedezett fel bennük. Amikor egy kis tag hozzáadásával, amely az akkori kísérleti lehetőségek miatt nem volt észlelhe­tő, helyreállította a szimmetriát, meglepő dolog történt. Az elektromosság többé nem végtelen sebességgel, hanem a fény sebességével terjedt. így fedezte fel Maxwell a fény elektro­mos természetét és jósolta meg az elektromos hullámokat, amelyek most - a rádió, a radar és a televízió korában - mind­annyiunk rendelkezésére állnak. Ez a felfedezés alapvetően látnoki és művészi volt. Sok hasonló példát idézhetnénk még. Ehelyett azonban egy általános és alapvető kérdéssel szeretném befejezni ezt a fejte­getést: hogyan magyarázható az, hogy a tudomány és a művé­szet legmagasabb régiói között szoros rokonságot találhatunk? Mikor a „művészet" szót használom, nem az op-artra, a pop­artra vagy más „izmusra" gondolok, amelyik bizonyos idő múlva újra eltűnik. A hatalmas arányú művészetet értem alatta, mint amilyen a görög, az egyiptomi vagy a sumér művészet, a barokk muzsika vagy a múlt század nagy zsenijeinek zenéje ­és még sok más példát is találhatunk. Mitől olyan csodálatos ez a művészet, hogy időtlennek tűnik? És hasonlóan, miért ismertek bizonyos látnoki hajlammal rendelkező tudósok öröklétű gondolatok szerzőiként? Úgy tűnik, mintha az alkotó művész képzeletét semmi sem korlátozná, szabadon száguld­hat a végtelen téren át, a fizikai lét törvényei által nem korlá­tozva. De ha ez így van, akkor a művészet többé-kevésbé sze­szélyes alkotásai miért nem vesztik érvényüket századok, sőt ezredévek múltán sem? A talány megoldása az, hogy a nagy művész távolról sem szabad. A filozófus Szókratész egy belső hangról, a „démon­ról beszél - döntő esetekben ennek a tanácsára hallgat. Ez a 3-1

Next

/
Oldalképek
Tartalom