Vitek Gábor: Sigillum Comitatus Albensis. Fejezetek Fejér vármegye szimbólumainak történetéből - Fejér megyei történeti évkönyv 28. (Székesfehérvár, 2009)
A TERRITORIÁLIS SZIMBÓLUMHASZNÁLAT JOGI HÁTTERE MAGYARORSZÁGON
Sigillum Comitatus Albensis jogaiban fennmaradt. Amennyiben a pecsétre egy bizonyos jogi körülmény megerősítéseként tekintünk; legfőbb kelléke a címer, amely a vármegyét - amely által, s amelynek neve alatt a pecsét kiadásra került - jelképezi, mintegy megszemélyesíti. Használatának historikus fejlődése, a kialakuló vármegyei oklevél-hitelesítési gyakorlat azonban más irányba mozdult, s a késő középkor derekáig a vármegyék egyáltalán nem rendelkeztek pecsétnyomóval. Megjelenésükig a főispán - általa az alispán és a szolgabírák - nemzetségi címerét ábrázoló gyűrűspecsétjével erősítette meg hiteles kiadványait. A szolgabírák pecsétjének hitelességét a XV. században három jogszabály biztosította. Az 1435. évi II. decretum II. törvénycikk 4. §-a: „És legyen könnyen felismerhető pecsétjük, hogy más szóig abíráknak és az ispánnak vagy alispánnak pecsétjeivel együttesen hitelt érdemlő leveleket adhassanak.”2 Az 1486. évi IX. törvénycikk 3. §-a: „És ezek a szolgabírák könnyen megismerhető czímereket és pecséteket kötelesek és tartoznak használni."3 Az 1492. évi XXXIV. törvénycikk 3. §-a: „köny- nyen felismerhető pecsétet tartván, hogy a többi szóigabíráknak és az ispánnak vagy az alispánnak pecsétjeivel együttesen hitelt érdemlő leveleket adhassanak”.4 Utóbb ez a folyamat az önálló, saját ábrá- jú és önmegnevező köriratú alispáni pecsét kialakulása felé vezetett.5 Noha a XV. század végéig a vármegyék nem bírtak saját pecséttel (ez által saját címerrel sem), meg kell jegyeznünk, hogy a fentebb elmondottak alapján erre nem is volt szükségük; amint a közigazgatásban a tisztségviselők saját pecsétjeiket használták, úgy honvédelmi kötelezettségeiket is a vármegye élén álló főispán saját címeres zászlaja alatt teljesítették. Az 1435. évi I. decretum I. törvénycikk és 1458. évi II. törvénycikk is ezt a gyakorlatot erősítette meg. Előbbi törvényhely arról, „hogy a király hada mellett az előkelők is tartoznak fölkelni” 1. §-a úgy intézkedett, hogy a „háborúval megtámadott [...] részeknek védelmére rendelt egyes vármegyék ispánjai, a mondott vármegyék báróival, előkelőivel, nemeseivel és hadinépeivel a királyi bandérium alatt tartoznak közönséges hadviselés módjára, az említett ellenséges támadások visszaverése czéljából összetett és egyesített erővel segítségünkre jönni”.6 Utóbbi arról rendelkezett, hogy a „király a maga jövedelméből köteles hadat viselni; különben a zászlósok és végül a nemesek is keljenek föl”.7 A legkorábbi vármegyei címeres pecsétet- köriratának tanúsága szerint 1490-től, jóllehet a szakirodalom óvatosan kezeli a dátumot- Hunyad vármegye használta, ezt követően II. Ulászló 1498-ban Somogy vármegyét - első ízben - részesítette pecsétre véshető címeradományban. A vármegyei pecsét azonban ekkor még nem sigillum authenticum, s Werbőczy István sem sorolta ezek közé 1514-ben összeállított Tripartitumában. Ő a magyar szokásjogot összegző munkájában kétfajta pecsétet különböztetett meg, a hiteleset (authentikus) és a nem hiteleset. Hitelesnek tekintette az uralkodók (fejedelmek), az ország rendes Hunyad vármegye címere, 1490 (Csáky, 1995. 105. p.)
