Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

Tizenkét forradalmi nap

jelentős szerepet játszottak abban, hogy a férfiak egy része másnap már meg se jelent munkahelyén, vagy ha el is ment oda, a munkát nem vette fel, csatlakozott az időközben elhatározott munkabeszüntetéshez. A tanácselnök az éjszakát a hivatali helyiségben töltötte, de rendbontásra sem ekkor, sem másnap, 25-én nem került sor. A rádió felhívására itt is, mint sok más településen, bevonták az épületről a címeres zászlót, s nemzeti színűt raktak ki helyette. A péntekre virradó éjszakán Oszoli István, a falu volt községi bírája jelent meg az ügyeletet tartó Nagy Imrénél, s azt kérdezte tőle, mi lesz az orosz sírokkal, mert ha nem történik semmi, ő azokat le fogja rombolni. A tanácselnök csillapító szavaira Oszoli távozott. Nagy másnap elment a „kastélyhoz", amelynek udvarán állt a szovjet hősi emlékmű, s látta, hogy valaki három sírról letörte a vörös csillagt. A járási székhelyen, Móron és a környék többi településén ekkor még viszonylagos nyugalom volt, folyt a kukoricaszedés, a cukorrépa-betakarítása s a többi mezei munka. Hogy valami mégis elkezdődött, arra csak abból az eseményből következtethetünk, ami a Móri Állami Általános Gimnáziumban történt: 24-én a negyedikes osztály egy emberként lépett ki a Dolgozó Ifjúság Szövetségéből, a DISZ-bÓT A „lázadó" diákság körében osztatlan népszerűségű Schiffer János magyar-német szakos tanár hiába dorgálta meg őket emiatt, a tanulók a döntésüket nem változtatták meg. A gimnazisták önszerveződésével szemben az igazgató, Kapuvári Károly szintúgy tehetetlen volt. A tanulók megszervezték a diákbizottságot, ennek egy negyedikes fiú, Princz István lett a titkára. Tagja lett többek között Klock Ferenc is, aki erről - meglepő módon - az utcai hangosbemondón keresztül értesült. A bányákban még másnap, 25-én a délelőttös műszakban száz százalék feletti volt a termelés. A párt megyei napilapja, a Fejér Megyei Néplap pedig a csütörtöki számában éles hangon ítélte el a balinkai bányászok nevében a budapesti „ellenforradalmi támadást", s egyúttal lelkendezve számolt be arról, hogy a Móri járásban „valamennyi bánya dolgozói kiválóan dolgoztak a szerdai napon". A pártvezetés talán önmaga bátorítására, megnyugtatására rendelte ezeket a „hurráoptimista" cikkeket? Vagy a pártzsargonban „becsületes dolgozóknak" aposztrofált feltétlen híveinek üzent: nyugalom, minden rendben van, a helyzet urai vagyunk? Bizonyára ez is, az is közrejátszott. De a valóság ennek - mindenki számára nyilvánvaló módon - ellentmondott, s így e bátorításra valószínűleg a pártvezetésnek minden önteltsége és ál-magabiztossága ellenére is szüksége volt, hiszen a hangulatjelentések, a rendőrségi és a kiegészítő parancsnoksági bizalmas információk ismeretében tisztában voltak azzal, hogy a helyzet pattanásig feszült. A lakosság mindenekelőtt a Szabad Európa Rádió híreiből tájékozódott, de aki csak a Kossuth-adót foghatta szerény teljesítményű néprádióján, az is tudhatta: a lefojtott indulatok pillanatok alatt, igaz, a budapesti események után némi fáziskéséssel, de elszabadulhatnak. A járási kiegészítő parancsnokság honvédtisztjei számára már 23-án 14 órakor elrendelték megyei elöljáróik az összetartást: ettől fogva nem hagyhatták el szolgálati helyüket. Konkrét okát nem ismerték ugyan a parancselrendelésnek, de sej-