Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)
A forradalom leverése. Visszarendeződés
jában azt közli, hogy „ma megalakult a karhatalmi század is." 196 A fenti határozat értelmében a járási székhelyen két szakasz - azaz mintegy hatvan fő - ragadott fegyvert a „proletárdiktatúra" megvédésére. A karhatalmi „század" (létszámában valójában annak csupán kétharmada volt) felállítása a járási pártvezetés és a hadkiegészítő parancsnokság közös feladata volt. A szervezésben, beválogatásban a megyei pártvezetéstől Pillók János káderes vett részt. A létrehozás indoka az volt, hogy a rendőrség önmagában nem képes a rend biztosítására. Csakhogy ezúttal az elégtelen létszám mellett arról is szó volt - kimondva, kimondatlanul -, hogy a forradalom idején „megingott" rendőrség a pártvezetés számára megbízhatatlanná vált. E tekintetben Vincze Kálmán rendőrkapitány sem volt kivétel, csakhogy őrá egyelőre még szükség volt. Azok a rendőrök viszont, akiket november elején a testületből éppen ő távolított el, természetesen átmentek a rostán. A kiegészítő parancsnok, Kosztik József honvéd főhadnagy ebben az időben már legalábbis gyanús embernek számított, mivel a november 4-i szovjet támadás idején a fegyveres ellenállás híve volt - katonai esküjéhez híven. (Nem is sokáig maradhatott a helyén. Klujber László első titkár 1957. február 21-én kelt javaslatára leváltották, igaz, nem a helyére szánt Ulrich József százados, politikai tiszt, hanem az akkor ide helyezett Brutyó József százados lett az utódja április l-jén.) A párt ideiglenes intéző bizottságába tartozó Ulrich százados, Frey Márton hadnagy, bevonulási tiszt és Gregorics László főhadnagy, parancsnokhelyettes küldte ki a tartalékos tisztek, tiszthelyettesek, tisztesek részére a behívóparancsot. Természetesen ezt alapos szűrés előzte meg. Minden személyről konzultáltak a pártvezetéssel. Csak azok a személyek jöhettek számításba, akik feltétlenül megbízhatóak voltak. Többekkel előzetesen „elbeszélgettek", miután nevük felmerült, mások önkéntesen jelentek meg, feladatot kérve. Akik az ún. kék, vagy a zöld ávónál - azaz az ÁVH Belső Karhatalomnál, vagy a Határőrségnél - teljesítették sorkatonai szolgálatukat, eleve megfeleltek az elvárásoknak. A pártalkalmazottak zöme a hivatalossá lett fegyveres testületből már kimaradt, abba közülük csak Páldi László és Horváth Ferenc lépett be. Volt olyan személy is köztük, aki egyszerűen megélhetési gondjain akart enyhíteni: azok a karhatalmisták ugyanis, akiknek nem volt munkahelyük, fizetést húztak a honvédségtől. A kezdeti időben az illetményük 1300,- Ft volt, a későbbiekben ez 1600-ra emelkedett. Akiknek volt ugyan állásuk, de fizetésük ezt az összeget nem érte el, a honvédségtől kiegészítést kaptak. Ellátásuk, felszerelésük biztosítása szintén a hadkiegészítő feladata volt. A népnyelv a karhatalmistákat csak pufajkásokként emlegette a számukra kiadott szolgálati öltözetük után, amely egyébként a néphadseregben rendszeresített, szovjet mintára gyártott vattakabát volt, míg alapfegyverzetük a „gitár", azaz a „dobtáras" PPS-41 típusú géppisztoly és az ugyanolyan lőszerrel tüzelő TT-pisztoly volt. De kaptak golyószórót is, amely az előbbiekénél jóval komolyabb tűzerőt 196 FML AZ MSZMP Móri JB iratai. 1956. Az aktívaértekezlet jegyzőkönyve.
