Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

A forradalom leverése. Visszarendeződés

A központi munkástanács 1956. november 21-én 9 órára, a budapesti Sportcsarnokba meghirdetett ülését a kormány erőszakkal megakadályozta. A helyszínen letartóztatásokat is foganatosítottak. Ez az elfogadhatatlan, hibás politikai lépés rendkívüli felháborodást keltett országszerte, de különösen az ipari munkásság körében, annál is inkább, mert az ülés összehívása éppen a munkafelvétel érdekében történt. Csakhogy a kormány egyszerűen nem ismerte el tárgyalópartnerként annak a munkásságnak a demokratikusan választott vezetőségét, amelynek nevében egyébként kormányzott. A sztrájk azonnal kirobbant, 22-én és 23-án csak az élelmiszeripar dolgozói vették fel a munkát országszerte. A munkástanács vezetői felszólították a kormányt, hogy azonnal kezdjen velük tárgyalásokat, amelyeknek az alapja a letartóztatott, deportált polgári és katonai személyek azonnali szabadon bocsátása, illetve „az illető személyek név és tartózkodási hely megjelölésével független magyar bíróságnak való átadása". (Ekkor már köztudott volt, hogy a szovjetek által letartóztatott forradalmárok egy részét - ezek száma szovjet források szerint mintegy 1000 fő volt - a Szovjetunióba hurcolták és Ungvár, Munkács környékén bebörtönözték. Köztük több veszprémi egyetemista és középiskolás diák is volt.) Követelték azt is, hogy a magyar igazságszolgáltatás hatáskörébe átdott deportáltak ügyében nyilvános tárgyalást tartsanak. A termelés aztán lassan-lassan, döcögősen megindult a bányákban, igaz, annak mértéke meg sem közelítette a forradalom előttiét. December elején azonban újabb sztrájkhullám kezdődött: a járás bányamunkásai is csatlakoztak a tatabányaiak munkamegtagadásához. Ennek közvetlen előzménye Kádárnak az ottani bányászok előtt elmondott beszéde volt, amelyben egy sor, később nem teljesített ígéretet tett, miközben a munka felvételére agitált. (A gyűlésen a pusztavámi és a balinkai bányászküldöttség is részt vett. A pusztavámiakat Orosz Elemér vezette.) A tatabányai munkástanács néhány vezetőjét lefogta a politikai rendőrség, s ennek kapcsán robbant ki a sztrájk, amelynek a hírét egy motorkerékpáros futár hozta meg a Móri járásba. Ehhez - felhívásukra - csatlakoztak a szolidaritást vállaló pusztavámi és balinkai bányászok is. A munka újrakezdése érdekében a járási pártbizottság többször is tárgyalt a munkástanácsokkal, ám kevés eredménnyel. Balinkán a termelés csak december 15-én indult meg három szakban, Morgenstern Gyula igazgató távollétében. (O a forradalom idején elmenekült, állítása szerint november-december hónapban a Nehézipari Minisztériumban dolgozott. Csak 1957. január 7. körül érkezett viszsza Balinkára, s hamarosan, némi magyarázkodást követően bekapcsolódott a járási pártbizottság tevékenységébe.) Ezzel a szénbányák közül az országban elsőként vették fel a normális ütemű munkát a balinkai bányászok. A pusztavámiak hamarosan (18-án) követték őket. A szénszükséglet olyan nagy volt, hogy a kincsesi bauxitbányászokat is - átmenetileg - Balinkára vezényelték a „széncsatára". A másik jelentős munkásmegmozdulásra a Nagybudapesti Központi Munkástanács felhívására került sor 1956. december 11-12-én. A figyelmeztető, ún. 48 órás sztrájk 11-én 0 órától 12-én 24 óráig tartott. Ennek az volt az oka, hogy a budapesti és a vidéki (országos) munkástanács véleménye szerint - amint azt röp-