Fejér Megyei Történeti Évkönyv 21. (Székesfehérvár, 1990)

Farkas Gábor: Mány

A pusztát 1714-ig Szabó Mátyásné zálogbirtokos kezelte, akitől a mányiak váltották vissza. Ekkor a fegyverváltsági adóval együtt 550 forintot fizettek a mányi jobbágyok a földesúr helyett. A mányiak bérleti gazdálkodása nem volt zavartalan. A szomszédos falvak és puszták lakói nem tekintették törvényesnek a mányiak szerződését e puszta bérletére vonatkozóan. A szomszédos települések parasztjai éppen úgy, mint a török uralom — vagy a Rákóczi-időszak bizonytalan birtoklási viszonyai — alatt, a gulyáikat szabadon eresztették a kis-mányi földeken, de kaszáltak, sőt szántottak is az őket meg nem illető területeken. A mányi bírák és esküdtek már 1719. február 5-én levélben panaszolják el a zsámbéki bírónak, hogy az ottani jobbágyok lovaikkal és szarvasmarháikkal a mányi határt „a Gutt-kőtől a Bojtorjános-völgyig alá" végig legeltetik. Holott a zsámbékiek igen jól tudják, hogy ez a határrész mindig mányi terület volt, és a mányi gazdák legelőterület hiányában állandóan takarmányínséggel küszködnek. 1724. május 6-án a mányiaknak a gyermelyiekkel keletkezett határvitájuk. A gyermelyiek a mányi erdőből kiűzték a parasztság kondáját, a mányi pásztort kirabolták. Az örspusztai szántóföldjüket ugyancsak a gyermelyiek szántották fel, és az ottani erdőből elhordták a fát. A gyermelyiek földesurát, Krapf József zálogbirtokost — aki ekkor Győrben lakott —, kérik a mányi esküdtek, hogy a törvényes szokásokra szorítsa alattvalóit, mert ők nemcsak, hogy a gyermelyiek állatait, szekereit, szerszámait fogják elkobozni, hanem megtorolják a rajtuk esett sérelmeket is. A protestálásnak azonban nem lett sok eredménye, mert négy év múltán földesuruknak, Batthyány Lajosnak a közbenjárást kérik, hogy Eszterházy József gyermelyi jobbágyait tiltsa el az Örsi szántóföldek használatától. Nem csitult el a határvita a zsámbékiakkal sem. 1728. március 5-én ugyancsak földesurukon keresztül kérik Zichy Petemét, zsámbéki földesasszonyt, hogy határkiigazításra küldje el a bírót Mányra, mert az elmúlt években a zsámbéki parasztok elszántották a mányi határt. Az elszántás azt jelentette, hogy néhány száz méterrel beljebb tolták a két település közötti határvonalat. A helyzet ezért nagyon elmérgesedett a két település között. A mányiak békés úton kérik a határkiigazítást, nehogy „a gyakori ízetlenkedésekből emberölés történjék". A birtokhatárok elismertetése a megyei hatóság állandó problémája volt azon vidékeken, amelyek egykor hódoltsági területbe estek vagy a hódoltság peremén a török—magyar végvidéken feküdtek. Mány ezen utóbbi területhez tartozott. Amikor az egyes települések elpusztultak, a szomszédos helységek lakói — amelyek lehettek idegen telepesek is, akik nem ismerték a határjeleket —, jogot formáltak arra, hogy a számukra nem elégséges területet foglalással pótolják. Ezek a szokások megrögződtek az új lakosságban, és később erre, mint szokásjogra hivatkoztak is. A tanúvallomások, és idős emberek visszaemlékezései alapján nagyjából rekonstruálni lehetett a falvak középkori határait. Mány falu határa kedvező természeti adottságokkal rendelkezik, s ez vonzotta ide a telepeseket, és tartotta is meg őket. A telkek száma és nagysága egyál-