Fejér Megyei Történeti Évkönyv 19. (Székesfehérvár, 1989)

Tanulmányok - Szita László: A törökellenes felszabadító háború Kelet-Dunántúl térségében 1685 – 1688

ra kell számítani, mert két zászlóaljnyinál nagyobb erő el sem hagyja a várost semmi esetre sem." Mindenesetre érdekes, új szempontot jelent a fővezér indoklása és érthetővé teszi, hogy székesfehérvári helyőrség veszélyeztetésével valójában komolyan nem számolt. 1687. június 9-én, amikor a hadsereg a legnagyobb rendben és szervezetten nyomult dél felé, a Székesfehérvár felderítésére küldött magyar huszárai azt jelentették, hogy ,, . .. a helyőrség igen meggyengült, s nagyon izgatott, ellentétek vannak közöttük . . ." Mindez megerősítette a fővezért már a haditanács alatt is hangoztatott azon meggyőződésében, hogy az előrenyomulás gyorsaságát ne fékezze le a Székesfehérvár felöl várható esetleges veszély. Mivel a mozgásba lendült ezredek biztosítása nemcsak előőrsökkel és alkalmasint ezrednyi erőt jelentő elővéddel történt, hasonlóképpen ilyen nagyságú erők mozogtak oldalvédként is a hadoszloptól sokszor több kilométer távolságban. Ezért rendszerint a magyar és horvát lovasezredek svadronjai kerültek rendszeresen harcérintkezésbe az ugyancsak felderítést végző várak helyőrségeinek portyázó századaival. így gyűlt az anyag a tervekről, csapatmozdulatokról mindkét félnél. 1687. június 10én a fővezér nagyon pontos információkat kapott, amelyek részben meg is erősítették a korábbi ismereteket Székesfehérvárról. Az oldalvéd egy csapata fogott el törököket, akik elmondták, hogy „. . . maga a parancsnok is részt vett az elmúlt napokban egy felderítésen, ahol látta a császári gyalogság előrenyomulását, s ez elvette minden reményét, hogy a 4000 fős helyőrség a legkisebb segítséget is remélheti Székesfehérvárra a hadszíntér délkeleti térségeiből." Lotharingiai óvatosságból még a Dünnewald lovasezredének 5 századát is oldalvédbe küldte, amelyek a Sárvíz vonalát végig ellenőrizték, s Sárkeresztúr térségében fekvő mély mocsárig előrenyomulva, 34 foglyot ejtettek a fehérvári őrségből. 1687. évi, Kelet-Dunántúlon is átnyomuló császári sereg vezéreinek emlékezetében megmaradt az a tény, hogy az igen vakmerő és kemény harcosokból állott fehérvári török helyőrséggel Szekszárdig, többszöri harcérintkezésbe kerülve, meg kellett verekedniük. Igaz, ezen összecsapások nem haladták meg az ezrednyi erőt. Június 22-én már Siópalánknál járó hadoszlop utóvédje vette fel mintegy 300 főnyi fehérvári szpáhival a harcérintkezést, de az odaérkező Serau ezred a hátukba került, s 70 elesett, továbbá 23 foglyot ejtettek. A fővezér világosan látta, ha eléri a Dél-Baranya legerősebb helyét, Dárdát, a továbbikban lehetetlenné válik a fősereg zaklatása, mert egyben elzárul minden lehetőség Szigetvár, Székesfehérvár, Kanizsa számára, hogy Eszéken vagy Mohácson, továbbá dunaszekcsői átkelőkön segítség érkezhessen a Dunántúlra, különösen Székesfehérvár térségébe. Mindezt meg is fogalmazta naplójában. Volt realitás a haditervben. Nevezetesen, ha a Duna jobb partján, tehát a dunántúli Duna-szakaszon végig a császári csapatok fenntartják az összeköttetést, kevés remény lehet a Dunántúl belső területén álló Fehérvárnak is hosszú ideig fenntartani magát. Június legvégén Eszék alatt, illetve előtt állva, még mindig e koncepció foglalkoztatja. Látva a kitűnő hídfőt, amelyet a török épített az