Kállay István: Fehérvár regimentuma 1688-1849. A város mindennapjai - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 18. (Székesfehérvár, 1988)
A város vezetése - Kereskedelem
font 4,5 dénárba került. A következő évben egy fehérvári polgár Veszprémbe fuvarozott sót. 78 1765-ben a város határozatban tiltotta meg, hogy a sót bárki egy garasnál többért adja. Tíz évvel később egy mázsa sógríz 4 forint 2 krajcárba került Fehérvárott. 79 1179-ben jelent meg Székely Lajos kiváltságolt sókereskedő, aki a városban mázsaházat akart felállítani. A tanács ezt nem látta szükségesnek, ,imert a vásárbiztos mindenkit ellát megfelelő súlyokkal és az építkezés csak felesleges gondot okozna". 1783-ban Székely Lajos már mint helybeli sókereskedő szerepel, akinek telke is volt a városban. A sót azonban nem mérhette „szemmérték után, hanem csak libránként", hogy az adózókat ne károsítsa meg. 1786-ban Székely bérbe vette a várostól a sószínt. 80 1786 fordulópontot jelentett a sóeladás történetében is. Decemberben érkezett meg a kamarai adminisztráció leirata, amely szerint a só addigi bérleti rendszerét megszüntetik, „ezt a jövőben, adófizetés mellett, iparként lehet űzni". A tanács megjegyezte, hogy „ezt eddig is szabadon árulhatták a polgárok a városban, ha évi 2 forint hadiadót lefizettek utána. A leirat nem maradt eredmény nélkül: 1787 augusztusában már öt sókereskedő (Deák Mihály, Varga Miklós, Turzó András, Csépi Péter és Nánay Péter) volt a városban. A város csak arra ügyelt, hogy hamis mértéket ne használjanak. 81 Természetes, hogy a korábbi egyedárus, Székely Lajos nem örült a sóárusok elszaporodásának. 1789-ben a felsőbb hatóságtól kérte „a sókereskedők uzsorájának a megszüntetését". A városi kapitány — akit a tanács a panasz kivizsgálásával bízott meg — megállapította, hogy Székely nem a helyi, hanem az országos uzsorára gondolt, így azt országosan kell rendezni. Székely ebbe nem nyugodott bele, 1790-ben újból panaszkodott, amiért a helybeli sófuvarosok „bántották" az idegen fuvarosokat. A tanács a fertálymesterek útján kihirdette, hogy ne tegyék, „mert semmiképpen sem szabad bántani a sófuvarozókat". 82 1792- ben Székely beadványban fordult a tanácshoz: a nyers só fontját 5, az őröltét 6 forintért tudná adni (a limitatio szerint), ha biztosítanák, hogy a só árusítása csak bizonyos helyeken legyen megengedve. Székely a három belvárosi boltot, a Király-kútja utcán lévő Budai külvárosi boltot és a Palotai külvárosban Soós György és Németh Márton boltját javasolta. A tanács szerint „a kereskedés minden polgár közös ügye (communis esset), nem lehet helyhez kötni". 83 1793- ban a helybeli sókereskedők kérték, hogy ne csak a földvári sóraktárból, hanem máshonnan is kapjanak sót. A kamara ezt meg is engedte nekik, mivel „a földvári sóhivatal, amely Erdélyből kapja a sót, teljesen kiürült". Egyúttal megerősítette, hogy minden kereskedő árulhat sót, nemcsak a szatócsok (mivel éppen ezeknek az árait akarták letörni). 84 1794- ben Székely Lajos — tanácsi engedéllyel — fabódét állított a vásárban, amelyért évi bérleti díjat fizetett. 1801-ben kérte, hogy a város hozassa rendbe a sóraktárat. A tanács, mivel az anyag megvolt hozzá, ezt meg is tette. 1802-ben az újonnan épült sószín öt boltját, évi 10 Ft bérleti díjért, öt kereskedő kapta meg. A sószínt azért építtette a város, hogy „a Belvárost megtisztítsa a szatócsok bódéitól". 85
