Kállay István: Fehérvár regimentuma 1688-1849. A város mindennapjai - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 18. (Székesfehérvár, 1988)
A város vezetése - Kereskedelem
volt a tőle vett árut a lakosoktól bárhol elkobozni. Ezek után nem sok sikerre számíthatott. 70 Sóeladás A városi önkormányzót — fontosságának megfelelően — nagy figyelmet fordított a sókereskedésre. Modor város 1610-ben statútumban szabályozta a só árát (a tanácsosok 60%-kal olcsóbban kapták). Besztercebánya 1652-ben előírta, hogy a sót csakis a városon keresztül, tehát városi úton lehet vinni. Nagyszombat 1686-ban a kamarás feladatává tette a sókereskedőre való ügyelést. Két évvel később Sopron azon fáradozott, hogy „megőrizze a sómonopóliumot". Kőszeg, Pécs és Ruszt tanácsa 1692—1711 között szabályozta a só árát. 71 1715-ben Besztercebánya megtiltotta, hogy polgár vagy lakos, akár házi szükségletre, a bíró tudta nélkül sót hozzon be, amíg a sóeladás tartott. Nagyszombaton a városba behozott sót először a sóperceptorhoz vitték, csak utána lehetett kimérni. Kőszeg ugyancsak tiltotta, hogy a sókereskedő megkerülésével hozzanak be sót. 73 1721-ben kapta meg a magyar királyi kancellária a bécsi kamara átiratát: a tengeri sót egészen ki kell zárni a magyarországi forgalomból. Erről az uralkodó tilalmi pátenst adott ki." ! A városoknak voltak a sókereskedéssel kapcsolatos fenntartási feladataik is. 1727-ben pl., amikor a debreceni sóraktár leégett, a városnak kellett az újjáépítéséről gondoskodnia. 74 Ruszt 1730-ban megtiltotta, hogy a polgárok és lakosok idegen helyen vegyék a sót. Esztergom város 1739-ben azzal engedte meg, taksafizetés mellett, a polgároknak a sókereskedést, hogy ,,a polgárok szabadságát nem lehet korlátozni". Ezekután nem csodálkozhatunk, hogy amikor Szakolca város szerződést kötött egy helybeli polgárral a sóeladásról, a bécsi udvari kamara értetlenül vette tudomásul, és a magyar kamarához fordult a kérdéssel: milyen alapon adja a város bérbe a sóeladást, és hogyan van egyáltalán a városokban ez a kérdés szabályozva. 75 Fehérvárott 1696-ban tűnt fel, Schmid Konrád személyében, az első sóhivatalnok. Az 1704. évi sóügyi személyzeti nyilvántartásban a város már nem szerepel, ami arra utal, hogy az 1703. évi kiváltságlevél, ha ez kifejezetten nincs is benne, megnyitotta az utat a kicsinybeni sóárusítás előtt. Ez annál jelentősebb, mert Pesten, Komáromban, Szegeden stb. a császári, majd 1743 után királyi sóhivatalokból folyt e fontos termék értékesítése. 76 Einnek ellenére a sóügy viszonylag későn jelentkezik a fehérvári városi önkormányzat ügyei között. 1721-ben olvashatunk arról, hogy Khorherr Ferenc és Hiemer Sebestyén a helyi sóárusítást szerződéssel bérbe akarják venni, de a „polgárság tiltakozott ellene, ezért az ügyet függőben tartották". A két kiváló kérelmező arra hivatkozott, hogy más városban, pl. Sopronban, Ruszton, Kismartonban is bérbe adták. 7 ' 1724 februárjában a tanács megszabta a sótaksát: egy font után 4 forintot kellett fizetni. 1742-ben a helytartótanács leirata alapján a tanács állapította meg a só árát: egy mázsa 3 forint 60 dénárba, egy