Fejér Megyei Történeti Évkönyv 17. (Székesfehérvár, 1987)

Halász Imre: Iváncsa

Nemes Andor a XIX. század elejének Iváncsáját, és az alig több, mint egy évszázaddal későbbi falut, valamint annak környékét így hasonlítja össze kéziratában: „A legelők nagyméretű kiterjedésére jellemző a korrajzírónak az a mondása: az iváncsai gulyát ha reggel a Dunán megitatták, legeltetve dél­ben a Velencei-tónál itatott a gulyás, estére viszont a Dunán. Ültetet fa nem volt az egész vidéken, amely „szomorú rónaság volt" csupán egy-két vadmeggyfa ha akadt; most pompás gyümölcsfák ezrei környezik a lakó­házakat, akác és eperfák szegélyezik az utakat, a jól művelt hegyoldalban szőlő és gyümölcsfák díszlenek, az alatta elterülő lapály kitűnő búzát és kukoricát terem, ellenben legelőben hiány van." 32 A másfél századdal ezelőtti korlátlan legeltetési lehetőség később sok viszály forrása lett a baracskai közbirtokosságnál, ahova az iváncsai föl­dek is tartoztak. Ezért a múlt század húszas éveiben szabályozták a legel­tetést, mindenki birtoka arányában hajthatott csak jószágot a legelőre és nagvon vigyáztak arra is, hogy a közös legelő területe tovább ne csökken­jen. 33 A környéken lakóknak nemegyszer okozott gondot a még szabályozat­lan Duna áradása, mely utakat, hidakat rongált — a múlt században elég gyakran. Az iváncsaiak helyzetét az is nehezítette, hogy — nem lévén ön­álló község — anyagilag szinte kizárólag a baracskai közbirtokosságtól függtek, s amikor a baracskaiak egy vendégfogadó építése miatt súlyosan eladósodtak, s ez az eladósodás elvitte az Iváncsáról befolyt összegeket is, nem jutott pénz az iváncsai közös épületek javítására, valamint az árvíz által megrongált utak és hidak helyreállítására. 34 Az áldatlan állapot felszámolására 1833-ban az iváncsai út helyrehoza­talára (feltöltésére) szükséges költségek előteremtésére Mentler Károly főszolgabíró felszólította az ercsi uradalom tisztikarát és az iváncsai köz­birtokosokat. Az érdekeltek megvizsgálva a helyszínt, megállapították, hogy az ercsi határban az út egyik felén az uraság táblái vannak, az út töltésére szükséges földet az uradalomtól lehetne kérni. Az iváncsai határban a köz­birtokosok úgy nyilatkoztak, hogy „mivel az iváncsai határ az adonyi töl­tés által a vizek már tetemesen fenntartatván, a vízáradások alkalmával ezen tájak elöntve vannak, ha a földet az út mellől vennék a lapos hely­ről, a vizek vissza se folynának." Ezért a töltésre a nyugat felé fekvő he­gyeket jelölték ki, ezek azonban nagyon távol voltak az úttól, ami tete­mesen megnövelné a költségeket. 35 Az 1837. évi nagy árvíz is tetemes károkat okozott, elöntve Alsó­Iváncsa mélyen fekvő, lapos területeit, valamint az ercsi jobbágyok úrbéri földjeit. A vármegye külön bizottságot jelölt ki a károk felmérésére, mely megállapítása szerint a további áradásokat kizárólag a Duna-partján készí­tendő töltéssel tudják csak elhárítani. 36 1841-ben az „ivántsai laposon" lévő nagy fahíd siralmas állapotáról maradt fenn feljegyzés. A fahíd keményfából készült lábai és keresztge­rendája nagyrészt elkorhadtak már, néhány helyen fenyőfából pótolták a korhadt faszerkezetet. „Űj híd építése azonban célszerűbb lenne, ami azon­ban nagyon drága, vagy az utat más vonalra kellene terelni, ahol kevesebb költséggel lehetne hidat építeni." — így a feljegyzés. 37 Sajnos egyik ügyben sem maradt fenn arra adat, hogy született-e egy­általán konkrét intézkedés a felmerült problémákra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom