Fejér Megyei Történeti Évkönyv 17. (Székesfehérvár, 1987)

Farkas Gábor: Igar

nemesek nem tartoztak uradalmi fennhatóság alá, így azok jogi különállásukat megtarthatták, birtokaikkal szabadon rendelkeztek. Az igari nemesek között találjuk a Pete, a Czeczei, az Igari családokat, akiknek a helység határában birtokaik voltak. A simontornyai uradalom a 14. század végén gazdát cserélt. Zsigmond király az uradalmat a hűtlenségbe esett Lackfy családtól elvette és azt a Kanizsaiaknak adományozta. Kanizsai János és testvérei azonban az uradalmat nem tudták háborítatlanul birtokolni. Az anarchikus állapotokra jellemző, hogy Zsigmond királynak újra bizonygatnia kellett, hogy Simontornya és tartozékai a Kanizsai családot illetik. Az uradalmat ugyanis a szomszédos helységek lakói, a birtokos nemesek vezetésével több ízben megtámadták, és onnan jószágot hajtottak el. A Kanizsaiak Simontornyát 1424-ben elhagyták. Helyette a sárvári uradalmat kapták meg. Simontornyán — és egyben Igaron is — az új földesúr Ozorai Pipó lett, akinek halála után a birtok a Garai család kezébe került. Mátyás király idejében az uradalom (1482-től) királyi, 1488tól királynői kezelésben volt. A 16. század elején viszont gyakran váltogatták egymást az új tulajdonosok. Tudjuk, hogy a Batthyány, majd a Buzlay család is birtokosa Simontornyának, de részbirtoka volt Igaron a simontornyai dominikánus kolostornak is. A szerzetesek az igari birtokrészt II. Lajos királytól kapták, és ezt az adománylevelet I. Ferdinánd 1527-ben megerősítette.

4 Simontornyát a török 1543-ban foglalta el, s ekkor kerültek török kézbe az uradalom falvai. Ismeretes, hogy a török egész Keletdunántúlt meghódította, köztük annak legerősebb erődjét, Székesfehérvárt is. A török támadások azonban egyelőre megakadtak a Sárvíz alkotta természetes védelmi rendszernél, így Palota a másfélszáz éves török hódoltság idején jobbára magyar kézen volt, magyar parancsnokok irányítása alatt. A bécsi udvar a hódoltságban lévő falvak adójára igényt tartott, így a török adóztatás mellett a magyar földesúri adóztatás is megvolt. Ez a kettős adózási rendszer a magyar hódoltságban mindenütt érvényben volt. Ez nem jelentett feltétlenül nagyobb terhet a falvak lakóinak, mert voltak olyan helyek, ahol csupán jelképes volt az adózás. Ilyen jelképes adót fizettek a palotai vár kapitányának az igariak egy-egy ízben, amikor egy rókabőrt, vagy egy őzet szolgáltattak be. A jelképes adózáshoz azonban a földesúri jogokat élvező várkapitány ragaszkodott, mert ezzel a földesúri joghatóságát ismerte el a falu. A bécsi udvar ugyanis a magánföldesurak elmenekülése után az adókat a végvárak fenntartásához rendelte. Igar a simontornyai (török) szandzsákság keretébe tartozott. Mivel a török földesúr közelebb volt a helységhez, mint a magyar végvári kapitány, így a török adók voltak itt a súlyosabbak. A palotaiak is emelték a szolgáltatásokat: 1573-ban az Igaron élő jobbágyok (7 egész-, és 4 fél telek) gabonát, bárányokat és sertéseket adtak át a helységben megjelent tisztnek. Ebben az évben Igaron a bírói tisztséget Dégi Bálint töltötte be. A jobbágyok közül megemlítjük Szekeres Tamás, Szekeres Imre, Szekeres Mihály, Kun Ferenc, Kun Péter, Kun Zsigmond, Fias Márton és Kincses Péter nevét. A megélhetési viszonyok rosszabbodtak a faluban, mert öt évvel később a gazdasági egységek száma is csökkent, de a gazdálkodás